Bodajk

Bodajkra induló zámolyi
zarándokok,2016, Csákberény

A Vértes nagy részben katolikus népének fő búcsújáró helyei Bodajk, Vértessomló és Celldömölk. A népszerű bodajki kegyhely kialakulását István király és Imre herceg nevéhez, itteni buzgólkodásához kapcsolják. Bodajkon és környékén az a hagyomány él, hogy a bodajki tóban azért nincsenek békák, mert István királyt áhítatában zavarta a kuruttyolásuk, ezért megátkozta őket. A monda egyik igen szép változatát Csákberényben gyűjtötte Udvardy János, még az első világháború előtt (Udvardy 1912): „Még mikor István kirá vót, êmënt ide Bodajkra a szentëgyházbo imádkoznyi. Aztán ott a tóba nagyon retyëgtek (brekegtek) a békák. Aztán hogy ott közê van a templom, nagyon behallaccott a békák retyëgése. Aztán kikütte a szógáját, vagy inassát, vagy aki ott téb-lából mellette, hogy mongya mëg a békáknok, hogy hâgassanak ê. A szóga kimënt, oszt aszongya a békáknak, hogy azt izeni István kirá, hogy hâgassanak ê! A szóga visszamënt, de a békák csak tovább retyëgtek. Másoccor is kiküldi a lakáját, hogy hát parancsúja meg a békáknok, hogy hâgassanak ê, mer István kirá odabenn imádkozik. A szóga mëgin uttëtt (ugy tett), de a békák mëgen csak tovább retyëgtek. Mos má aszonta István kirá, hogy mënny ki, oszt mond nekik, hogy mos má hâgassanak ê örökre, pusztújanak innen. A szóga kimënt harmaccor is a tóhó, oszt aszonta, hogy aszonta István kirá, hogy mos má hâgassatok ê örökre, oszt pusztújjatok innejd. Oszt akkor êtakarodott mindën béka onnan. Most is a mút vásárkor, odaát vótam, mer a Ferusnak köllött egy pár viselő csizmát vënnyi, nézêtem, de nëm láttom békát abba a tóba. Mind êpusztútak onnan.”

A 18. századtól kezdve a bodajki Mária neve napi búcsú (szeptember 12.) a vértesi magyar, német és szlovák települések katolikusainak egyik fő eseménye volt, de nemcsak a Vértesből, hanem annál jóval nagyobb, a Tatától Dunaföldvárig tartó területről vonzotta a híveket. Az utóbbi évtizedekben pedig még távolabbról, Göcsejből, az Alföldről, a Palócföldről, sőt a Felvidékről, különösen Komárom és Érsekújvár térségéből is érkeznek zarándokok. A bodajki templom kegyképe a passaui Segítő Mária (Mariahilf ob Passau) 17. századi másolata. Szent kútjának vízéből a búcsúsok kis korsóban, üvegben haza is visznek.

Az 1950-es évekig a vértesi községekből még gyalog jártak a bodajki búcsúra. A móriak vasárnap reggel indultak, másfél óra alatt odaértek.

Mivel éjjeli szentségimádást is tartottak a kegytemplomban, ezért Mórról sokan szombat este elmentek oda vonattal. Egész éjjel a templomban imádkozva, énekelve virrasztottak az Oltáriszentség előtt, majd vasárnap reggel utaztak haza.

A pusztavámiak pünkösd hétfőjén és Mária neve napján keresték fel a bodajki zarándokhelyet. Az 1940-es évek végéig gyalogosan, az elöl vitt kereszt után öt zászló alatt, száz körüli létszámban, reggel fél hat tájban indultak, és kilenc órára érkeztek meg. Plébánosuk esetenként velük zarándokolt, más években kocsival hozták. Útközben németül énekeltek, imádkoztak. A kegytemplomban gyóntak, részt vettek a püspöki misén, áldoztak. Felkeresték a templom melletti, gyógyító erejűnek tartott szent kutat, amelynek vizéből a betegek ittak, illetve megmosták vele gyógyulást váró testrészeiket. Haza is vittek belőle a családtagoknak, az otthon maradt betegeknek, öregeknek, akik jótékony hatásában bízva kortyolgatták. Szentelt gyertyákat vettek, amelyeket az oltárnál, a Mária-szobornál gyújtottak meg, illetve haza is vittek belőlük, hogy égiháborúkor vagy halott mellett meggyújthassák. A búcsús sátraknál gyermekeiknek olvasót, kicsi szentképet vásároltak. Ritkán mentek fel a kálváriára, mivel már fél egykor indultak vissza falujukba, hogy délután négyre hazaérjenek.

Zarándokok a vértessomlói
kegyhelynél

Mézes József plébános vezetésével az 1950-es évek végéig a zámolyi katolikusok is gyalog zarándokoltak Bodajkra. Nem a Vértes alatt kiépített közúton, hanem az út lerövidítése érdekében a régi földúton, az ún. Móri úton mentek, amely Pátkáról Zámoly, Söréd és Csókakő érintésével vezetett Mórra. Így elkerülték Csákberényt, Sörédnél egyenesen Bodajkra mentek. Zámolyon, a Móri út északi oldalán, hatalmas gesztenyefák között áll egy hazai vörös márványból faragott kereszt, amelyet Báró Jenő uradalmi gazdatiszt és neje, Seidel Paulina állíttatott 1883-ban. A zarándokok ennél a keresztnél is megálltak, imádkoztak, énekeltek. A zámolyi zarándokok a szent kútból származó vizet, gyermekeiknek bábóvasót, mézeskalácstésztából sütött, cérnára felfűzött rózsafüzért hoztak Bodajkról. Ebben az időben gyalog, szekéren és kerékpárral is közlekedtek, majd az 1970-es évektől busszal mentek át a zarándokok, s virrasztani sem maradtak már ott éjszakára. Ma e szép szokás újjáéledésének lehetünk tanúi több vértesi településen is. A katolikus közösség és az önkormányzat összefogásával 2011-től Zámolyról mintegy 20-25 fő részvételével némiképp változtatott útvonalon, Csákberény érintésével mennek át a Borúton Csókakőre, majd onnan Bodajkra. Gántról 2015-től kezdődően egy erdei úton, a Mária-kép és a Géza-pihenő érintésével érik el a Horog-völgyet, ahol csatlakoznak az Oroszlányból indult zarándokokhoz, majd innen Csókakő felé haladva érnek Bodajkra.

A német ajkúak keveset és rosszul értettek magyarul, ezt figurázta ki a búcsújárásukról keletkezett anekdota. Egész úton szorgalmasan imádkoztak, énekeltek a magyarországi németek számára Budapesten nyomtatott német nyelvű imádságoskönyvből. Útközben a könyv végére jutottak, sőt még azon is túl, mert még az impresszumot is hozzáénekelték: „Nyomatott a Szent István Társulatnál”. (Lukács 1996)


Vértessomló

Vértessomlói zarándokok
Máriacellben

Vértessomlóról a világháború után a zarándokok még kétnapos útra, Bodajkra és Péliföldszentkeresztre mentek. Megbeszélték, ki indul útnak gyalog, ki lesz a kocsis, aki az innivalót, az élelmet és a pokrócaikat viszi. Szigorú sorrendben álltak fel, fiúk, férfiak, lányok, majd asszonyok. A csoport élén keresztet vittek, útközben énekeltek, imádkoztak. A búcsújáró helyen a plébános köszöntötte őket. Néha virrasztottak, éjjel is imádkoztak. Aki elfáradt, szalmán aludt, pajtákban. Másnap a mise után indultak haza. A szülőfaluban nagyon sokan várták, majd fogadták őket, az érkezők kézfogással üdvözölték azokat, akik nem tudtak útra kelni, s ezzel átadták a Szűzanya üdvözletét. Ez a kedves szokás máig él sok családban, a kegyhelyről hazatérve átadják az ottani Szűzanya üdvözletét: „Schöner Gruß von der Lieben Frau aus…”A vértessomlóiak buzgó imádsággal elmentek még Gesztesre, a lourdes-i Szűzanyához, de fontos volt Kecskéd Anna-napi búcsúja, és átjártak Majkra, a celli Szűzanyához is. A háború előtt a zarándokok eljutottak Celldömölkre és az ausztriai Mariazellbe is.

A Szomorúak Vigasztalójának kegyhelye Vértessomlón nem a falu központjában található: a Kálváriától szurdok választja el a dombot, amelyen áll. A szentély mögötti rét sok búcsújárónak nyújtott pihenőt, s innen juthatunk el a Mária-forráshoz is. Fő búcsúját Sarlós Boldogasszony ünnepén (július 2.) tartják, kisebb búcsús napjai Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) és Kisasszony napja (szeptember 8.), illetve Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe (december 8.).

Vértessomlón legendák élnek arról, miért áll a templom a településen kívül, s miként került ide a kegykép. Az idősek máig mesélik, hogy egy pásztor találta meg a Szűzanyát ábrázoló festményt egy fára akasztva, és mivel sajnálta otthagyni, bevitte a faluba, a kápolnába. Másnap ismét a megszokott útvonalon terelgette nyáját, s nagyon elcsodálkozott, amikor a képet újból megpillantotta a fán. Megint leemelte, és bevitte a községbe. Mindez harmadszor is megismétlődött, ezért megfogadták, hogy a fa közelében kell templomot emelni a képnek. Ez a legenda máig fennmaradt, holott pontosan tudjuk, hogy a Rákóczi utcában található kápolnát 1836-ban építették, míg a romos erdei kápolnát először 1735-ben renoválták.

A búcsújáró hely kialakulásában fontos szerepet játszott, hogy az erdőben már korábban is állt egy romos kápolna, és mellette élt Publer András ferences harmadrendi magánremete, aki először a móri kapucinusok felügyelete alá tartozott, hiszen Tatán csak 1743-tól működött rendház. Az atyát maga Esterházy gróf és tisztjei is ismerték. A templom főoltárán a bécsi kapucinus templom császári kápolnájának kegyképéről készült másolat található, amelyet Christiana Julianna Fahrerin ajándékozott. Mikor megtudta, milyen kegyelettel járulnak a Szűz oltárához Sömlén, további felajánlást tett, s ajándékozó okiratot fogalmazott, amely szerint további támogatást is nyújt az ottani hívőknek.

Már korábban is sok zarándok kereste fel a kegyhelyet, csodás gyógyulások emlékét őrzik a tartókban elhelyezett fogadalmi tárgyak (votív). Nemcsak német nemzetiségű községekből érkeztek a hívők, hiszen feljegyzések bizonyítják, hogy az imacédulákat magyar, német és szlovák nyelven is nyomtatták.

Napjainkban ismét egyre többen keresik fel a települést, Spányi Antal megyéspüspök felhívására gyermeket várók imádkoznak a somlói Szűzanyához. 2017-ben számos votívszív került elhelyezésre, mert imáik meghallgattattak. Érkeznek hívők Alsó- és Felsőgalláról, Környéről, Kecskédről, Szárról, Várgesztesről, Oroszlányból, Ászárról és Császárról, illetve még távolabbi településekről is. A gyalogos zarándokokat a kápolna mellett fogadják, és énekelve, körmenettel vonulnak a kegytemplomhoz.

Sáskajárás

A móriak az 1753. évi nagy sáskajárás emlékére fogadalomból minden pünkösdkor Celldömölkre zarándokoltak gyalog. Oda-vissza hat napig tartott az út, áldozócsütörtök reggelén indultak, és a pünkösdöt követő szerda estéjén értek haza. A celldömölki kegytemplomban pünkösd szombatján, pünkösdvasárnap és pünkösdhétfőn tartottak a móri zarándokok számára misét, litániát és körmenetet. Egykor a felhőszerű tömegben érkező sáskarajok óriási károkat tudta okozni: nem csak a határ minden zöld növényét, de még az épületeket fedő szalmát vagy nádat is lerágták. Az egyik - talán legsúlyosabb sáskajárás emlékét Ackermann Antal Mór Kossuth L. u. adatközlőmtől így hallottam:

„Valamikor nagyon régen őseink rémülten értesültek arról, hogy dél felől óriási sáskafelhő közeledik Mór felé. Összegyűltek ezért a falucska lakói a piactéren, és felajánlást tettek Istennek, hogy egy napos zarándoklatot tesznek Bodajkra, ha a fenyegető vészt elhárítja a fejük felől.

A sáskák azonban tovább közeledtek. Az emberek újra összegyűltek és egy háromnapos zarándokutat ajánlottak fel Pilisszentkeresztre. Úgy tűnt azonban, hogy az égi hatalmak ezt is kevesellték, mert a kártevők tovább közeledtek és már el is érték a falu déli határát. A móriak ismét összegyűltek és most már hatnapos zarándokutat fogadtak meg Máriacellbe. (Celldömölk) Ekkor az Isten már megkönyörült a móri hívein, s a sáskák valóban más irányba vonultak tovább”. Schwrtz Alajos

A mai 81-es útról a Dózsa utca felé leágazó bekötőút előtt egy, a „Vértizzadó Szűzanya" képét magába foglaló emlékmű áll, mégpedig azon a helyen, ameddig a legendák szerint a sáskák eljutottak. A sáskajárások emlékét ma már csak a közeli Moha község Sáskateleki dűlő név őrzi. A móriak utolsó gyalogos celldömölki zarándoklata 1951-ben volt.


Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár: 191–216.