A Vértes dolomitrögeinek lábánál, Csákvártól Csákberény irányában eleinte meredekebben, majd mindinkább ellaposodva húzódik a széles sávot elborító törmeléklejtő. A másik irányban hullámos felszínű löszvidéket találhatunk, melyet azonban erősen felszabdaltak a különböző kultúrhatások. A Vértes esőárnyékában levő területek sokkal kevesebb csapadékot kapnak, mint az északnyugati oldalak, így nyáron nem ritka a két hónapig tartó aszály sem. Ezen élőhelyek a szélsőségesen száraz viszonyokhoz alkalmazkodott állatvilágnak adnak otthont. A madárvilágból – e terület fátlansága miatt – csak a földön és az egy-két elszórt fán, bokron fészkelő fajok jellemzők.
E száraz, árvalányhajas gyep legértékesebb madara Európa legnagyobb szárnyasa, a túzok (Otis tarda) volt.
„A túzok pedig a magyar puszta emberkerülő mérföldekre széttekintő éberszemű vadpókája, bezzeg nem a civilizáció madara: Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideg gulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolopé, a csendé, a zavartalanságé, a szél kergette ballangóé, a csalfa délibábé” –írja e gyönyörű sorokat a Fejér megyei Sárrét túzokjairól Széchenyi Zsigmond. Sajnos manapság pontosan a felsorolt tényezők hiánya az, ami miatt az itteni túzokok a kipusztulás szélére kerültek.
Korábban a Sárréten és a Zámolyi-medencében élő túzokok egy állományt képeztek. Kedves dürgő- és fészkelőhelyük a Fornapuszta mellett lévő Pogácsa-legelő és a zámolyi Páskom felé eső részen elterülő árvalányhajas gyep volt. Napközbeni tartózkodási helyük többnyire a löszplatón lévő, változatos táplálékot kínáló nagytáblás kultúrtáj volt. Esténként szabályosan húztak a Miklósmajor alatti lucernásba vagy a Pogácsa-legelő tájékára. A korábbi túzokbőségre következtethetünk egy Máté László által közölt adatból: eszerint az 1930-as években egy körvadászat alkalmával a Zámolyi-réten egy 60-80 példányból álló, az ónos esőben röpképtelenné vált túzokcsapatból 25-30-at lőttek le, illetve vertek agyon. Az itteni csapat az 1970-es évekig 15-20 példányból állt. 1960-ban négy, 1961-ben nyolc, 1962-ben pedig egy konkrét fészkelésről tudunk Szabó László Vilmos kutatásai alapján.
A túzokállomány felmorzsolódásának történetében nagyon sokszínű a kép. Álljon itt példaként egy pár történet, mely ebben közrejátszott. Természetesen önmagában egyik tényező sem okozta volna azonnal az itteni túzokállomány eltűnését, de így együttesen ezek a folyamatok felerősítették egymást.
A háború előtt a birtok tulajdonosa – gróf Esterházy Móric – erdészei között minden évben egy nagyobb összegű díjat tűzött ki az első erdei szalonka elejtőjének. A Mindszentpusztán lakó erdész az egyik év márciusában a Vértes vízválasztóján, a Hajszabarna nevű erdőrészben várta a szalonkahúzást. Szalonkahúzás helyett azonban gyomorgörcs jelentkezett nála. Kiszolgáltatott helyzetében hatalmas suhogással egy árny jelent meg a feje felett, s az erdész, úgy ahogy volt, e suhogásba belelőtt. Egy hatalmas túzokkakast lőtt a Vértes tetején.
Id. és ifj. Mézner István elbeszéléséből tudom, hogy a túzokok rendszeresen bejártak a Gánti-legelőre is, nappalonként szabályosan húztak fel oda, este pedig vissza Fornára. Egy alkalommal a villanyvezeték alatt is találtak egy elpusztult túzokot.
A Csákvár mellett állomásozó orosz katonák egy alkalommal egy ZIL teherautó tetején fekve lőtték a túzokcsapatot gépfegyverrel (Szekeres Ferenc).
1972/1973 telén Bodrogai Gyula 33 példányból álló nagy túzokcsapatot látott a zámolyi Páskomban.
A túzokkakasok dürgéskor történő vadászata volt az állomány megfogyatkozásának egyik legfőbb oka, azonban a legnagyobb problémát az élőhelyek rohamos átalakulása és eltűnése okozta.
Az 1980-as évekből fészkelésre utaló adataink már alig vannak. 1982-ben a Zámoly melletti Páskomból ismerünk egy kaszáláskor előkerült fészket, melyet a traktoros (Hordósi József) körbekaszált, de ennek ellenére a fészekalj elpusztult. 1986-ban a Csíkvarsai-rét mellett található Vadalma-dűlő lucernásában is fészkelhetett, mivel az innen származó lucernában egy elpusztult (valószínűleg a fészken elkaszált) túzoktyúk maradványai kerültek elő. A későbbi időszakokból származó adatok már csak az ősi fészkelőhelyek felett átrepülő túzokokról szólnak, illetve egy repceföldön áttelelő túzokkakasról is van tudomásunk 1988/1989 teléről. Ugyanezen a helyen, talán a szomszédos populációk megerősödésének köszönhetően, 2003. január 1-jén ismét észleltünk egy tojó túzokot. Ebben az időszakban az Alföld hóborítottsága miatt Fejér megyében 121 túzokot számláltunk repülőgépről. Erre az esetleges védelmi beavatkozások céljából volt szükség. Az időjárás azonban megoldotta e problémát, Fejér megyében már jóval kevesebb volt a hó, s ezeken a kis hó nélküli foltokon vészelték át a túzokok a nehéz napokat, heteket. Ezek az észlelések mind olyan területen történtek, ahol korábban rendszeresen előfordult a túzok fészkelőként.
Ez az adatsor jól mutatja az itteni túzokállomány felmorzsolódásának szomorú történetét. A rendszerváltás utáni évek változásai a nagyüzemi mezőgazdálkodás terén, elsősorban a vegyszerek felhasználásában, valamint az agrárkörnyezet-védelmi programok bevezetése és a fajvédelmi LIFE program – mely a magyarországi túzokállomány megerősödését szolgálta – pozitívan hatott a Kisalföld és az Alföld nagyobb túzokpopulációira. Tekintettel arra, hogy térségünk e két populáció között helyezkedik el, az állomány növekedése talán ide is kisugárzik, s ismét megjelennek a túzokok az egykori élőhelyen.
Mára a Pro Vértes Közalapítvány tulajdonában áll a Zámolyi-medence túzokélőhelyeinek nagy része, melyeket a természetvédelmi szervezet azóta legeltetéssel és késői kaszálással hasznosít. Az egykori túzokélőhelyek korábban feltört szántóit a Pro Vértes Közalapítvány 2010-ben visszagyepesítette, így ismét kialakult egy olyan nagy egybefüggő élettér, mely talán ismét alkalmas lehet legnagyobb madarunk, a „magyar strucc” fészkelésére.
Ugyanezen a területen, a zámolyi Páskomban 1999. június 2-án egy reznek (Tetrax tetrax) tojót reptettünk fel (Kállay György, Viszló Levente), 2001-ben pedig egy német fotós hallott dürgő rezneket Csákberény térségében. A reznek ma már csak rendkívül ritka kóborlóként fordul elő Magyarországon, így ezek az előfordulások sem az itteni esetleges fészkelésére utalnak, de mindenképpen figyelemre méltók, hiszen spanyolországi és keleti fészkelőhelyein hasonló élőhelyeken költ, mint ezek, ahol az észlelések történtek.
Másik jellemző és korábban is nagyon ritka fészkelő madara volt e területeknek az ugartyúk (Burhinus oedicnemus). E szinte félsivatagi környezetben élő, éjszakai életmódú madár is megtalálható a dolomitlejtők szélsőségesen száraz élőhelyein. Hasonló körülmények között fészkelő populációja élt még a közeli Csóri- és Érdi-fennsíkon, egyébként pedig a Kiskunság homokján és a Hortobágy szikesein költ nagyobb számban. Fészkét több éven keresztül is a Reptér melletti Pogácsa fásításaiban és a kultúrtájak kapásnövényei között figyelték meg (Szabó László Vilmos). Éjjeli életmódját elárulja nagy sárga „bagolyszeme”. Nappal lapulva, sárgásdrapp terepszínével szinte eltűnik a kopár talajon. Estefelé éles, messzehangzó, fuvolázó tliűi hívogatója árulja el. Két nagyméretű tojását a puszta földön kapart mélyedésbe rakja, és a fészket a kotlás folyamán mintegy feldíszíti, körberakja a környéken található apró kavicsokkal, birkatrágyával.
Folytassuk tovább kora tavaszi ismerkedésünket a pusztai élővilággal! Márciusi sétánkon gyönyörködhetünk a gyorsan felmelegedő, száraz, rövid füves pusztát tavasszal elborító pompás virágszőnyeg látványában, és szinte szünet nélkül halljuk a mezei pacsirták (Alauda arvensis) énekét a levegőből, melyek a búbospacsirtával (Galerida cristata) együtt a leggyakoribb énekesmadarai e nyílt, fátlan területnek. Sokkal ritkábban kerül szem elé a délkeleti elterjedésű parlagi pityer (Anthus campestris). A pacsirták és a parlagi pityer is a földön, egy-egy fűcsomó árnyékában építik fészküket, amelyet mesterien álcáznak. A fészket a kotlási időben és a fiókákat etetve is nagyon óvatosan, a földön szaladva, s közben sokszor körülnézve közelítik meg, így igyekeznek a földön fészkelés veszélyeit ellensúlyozni. Szintén e célból fiókáik ürülékét is elviszik a fészek környékéről, nehogy az tűnjön fel valamelyik ragadozónak vagy „szemes” varjúnak. Esélyeiket az életben maradásra még úgy is növelik, hogy a már tollasodó, de még röpképtelen fiókák szétmászkálnak a fű között, így ha egy ragadozó egyre-egyre rá is talál, nem az egész fészekalj pusztul el.
A rétek szárazabb „hátasabb” részein, árokpartokon, a földön fészkel a fürj (Coturnix coturnix). Április közepi visszaérkezése után hallhatjuk jellegzetes pittypalatty hangját. Költöző madárként rengeteg veszély leselkedik rá, de állománya az utóbbi időben egy kicsit erősödik.
A kisparcellás mezőgazdasági művelés igazi madara egykor a fogoly (Perdix perdix) volt. Mára a Zámolyi-medence fogolyállománya teljesen eltűnt, ismételt megtelepedése csak tenyésztett madarak újratelepítésével volna lehetséges. A fogolyról a legszebb ismertetőt Studinka László vetette papírra, nála szebben erről a fajról eddig nem írt senki. Ismerjük meg hát az ő soraiból e csodás életű apró kis tyúkfélét.
„A fogolynál nincs kedvesebb, szeretetre méltóbb jószág; családi életének tanulmányozása során pedig olyan ösztönös odaadást, kötelességtudást tapasztalunk, amely gyakran megható és felemelő: párját ritkítja az állatvilágban.
Tél vége felé –általában februárban, de kivételesen enyhe tél januárjában–, hóolvadás után, az első napos, melegebb, „tavaszszagú” időben párba szakadnak a foglyok. Hirtelen történik ez nagyon, egy reggel vagy este végbemegy, összejön több környékbeli csapat, nagy futkosás, cserregés, kergetődzés kezdődik. A párválasztás nemcsak egy költési és fiókanevelési időre, hanem az egész – habár veszéllyel teli és rövid – fogolyéletre szól! Nincs is talán az állatvilágban a fogolynál önfeláldozóbb szülő! Különösen, amíg a csibék kicsik, alig repülősek. Az 15-18 apró csibét a tyúk vezeti, a kakas pedig mögöttük őrködik biztonságuk fölött. Ha ellenség közeledik, a szülők vészhangjára a csibék mozdulatlanul lelapulnak, az öreg madarak meg hangos, síró hangjukat hallatva – nem repülnek el, sőt ellenkezőleg – fel-feldobják magukat a levegőbe, mintha szárnytöröttek volnának, és így könnyű prédául szolgálnának: minden igyekezetük az, hogy az ellenség figyelmét magukra vonják, és elcsalják fiaik közeléből. Valóban megható ez a szülői szeretet!
A fogoly röghöz kötött madár, nem hagyja el szülőföldjét. Legfeljebb, ha zord időben fasorok-tanyahelyek közelébe húzódik, ahol mégis némi oltalmat talál. Emiatt a fogolynak nálunk a legnagyobb veszedelme a hosszan tartó, havas, kemény tél, amely kontinentális klímánk mellett, sajnos, időnkint ismétlődve előfordul. Maga a nagy hó még nem okozna bajt. Az apró kis fogolymadár nagyon ellenálló ám, átvészeli a mély havas időket is. Ha puha a hó, nincs baj: egész alagutak, járatokat ásnak a foglyok a hóba, hogy a vetést, gyomokat, táplálékukat elérjék. A lágy, nedves hó nem ártalmas a foglyoknak. A nagy baj a foglyokra akkor kezdődik, amikor megolvad a hó teteje, majd megfagy: jégpáncél borítja a határt.
Aztán jött a hírhedt 1939–40-es tél, mely az én generációm vadászéletében bizony fordulópontot jelentett: az 1930-as évek híres apróvad-bőségének a végét, különösképpen pedig a világhírű fogolyállományunk úgyszólván teljes pusztulását.
Pontosan emlékszem: január derekán köszöntött be a zord idő, nagy hóval, és heteken át tartott. Az ínségben a foglyok behúzódtak a falvak, majorok alá, hiszen a határ hósivatag volt, ott nem maradhattak meg. Hanem 1940. február 13-án – nagyon is emlékszem a napra – jött egy olyan fergeteges hóvihar, amilyet azóta sem értem talán, és két álló nap, két éjszaka tartott. Mire végre lecsillapodott, kedves foglyaink közül egy szem sem maradt. Mind eltemette a heteken át tartó hidegtől elcsigázott madárkákat. Nemcsak nálunk, országszerte. csak egy-egy maradt mutatóba, magnak, hírmondónak.”
A Pogácsa-legelő kavicsgödreiben is megtelepedett az1980-as évek óta terjeszkedő kis lile (Charadrius dubius). Áprilisban éles hangjával tűnik fel a fészkelőhelyül választott nyílt kavicsfelszínű bányagödör vagy folyóparti kavicszátony fölött körözve. Fészkét legtöbbször csak néhány kavics- és gyökérdarabka jelzi, melybe a partimadarakra jellemzően négy tojást rak. Fészkelőhelyére ma már egy cseppet sem kényes, ma már a Fornapuszta belterületén lévő lovaspályán is költ.
Az utak mellett már márciusban is felfigyelhetünk a vöröses begyű, feltűnő cigánycsukra (Saxicola torqatus rubicola), amint valami kiálló kórón vagy vezetéken üldögélve várja az arra tévedő rovarokat, pókokat, melyeket a levegőben és a földön egyaránt elkap. Fészkéhez a magas növényzetben egy kis alagút vezet, gyönyörű égszínkék tojásait így csak igen kevesen fedezhetik fel.
Az elszórtan látható csenevész bokrok és kikorhadt öreg fák megint másféle fészkelőegyüttest vonzanak. Gyakran üldögél kiálló bokrok, kórók tetején a sordély (Emberiza calandra). Egyszerű, sokak által kulcscsomó csörgéséhez hasonlított éneke hozzátartozik a pusztai hangulathoz. Fészkelőhelyéül is szívesen választja a kisebb bokrok alját a talaj közelében, ahol fészkét még a magasra növő fű is rejti. A kenderike (Carduelis cannabina) ezen az élőhelyen hasonló körülmények között költ, de a csicsörkével (Serinus serinus) együtt, emberi települések közelében telepített tujasorokban fészkelve is megtalálhatjuk. A poszáták közül jellemző a mezei (Sylvia communis) és a karvalyposzáta (Sylvia nisoria). Ez utóbbi nevét onnét kapta, hogy citromsárga szemeivel és keresztben sávos hasaaljával valóban kicsit hasonlít a karvalyhoz. Az út menti kökénybokorhoz közeledve feltűnik, hogy a kökény ágtöviseire egy-egy tücsök vagy sáska van feltűzve. A tövisszúró gébics (Lanius collurio) élelmiszerraktárát látjuk. E madár ezzel a raktárral készül a hűvösebb, esős napokra, mikor a zsákmányát képező rovarvilág elbújik. A rendkívül ritka vörösfejű gébics (Lanius senator) fészkelésére is van adat 1928-ból Nagy Jánostól (Szabó László Vilmos).
Két nagyon szép színezetű odúlakó madár kötődik ezen élőhelyek odvas öreg fáihoz. A búbosbanka (Upupa epops) up-up-up hangja folyamatosan hallható a tavaszi időszakban, latin nevét is erről kapta. Igazi pusztai madár, mely alkalmazkodott az itteni életmódhoz. Mivel élőhelyén kevés a víz, a tolltetvek ellen porfürdőzéssel védekezik, sőt vízre táplálkozásához sincs szüksége. A másik nagyon megritkult, feltűnő színezetű madár a szalakóta (Coracias garrulus), népies nevén kékcsóka vagy zöldkánya. A fákon, telefon- vagy villanyvezetéken ülő szalakóták látványa korábban hozzátartozott a legeltetett területekhez. Sajnos manapság nagyon megritkult, nagyobb számban már csak a Kiskunság nyárligeteiben költ. Az1990-es évekre teljesen eltűnt az egész Dunántúlról, így a Zámolyi-medencéből és a Vértes lábánál levő löszterületekről is, de itt újabban ismét rendszeressé vált előfordulása. A Pro Vértes Közalapítvány természetgazdálkodási ágazatának keretében végzett legeltetés és műfészek kihelyezési program hatására 2015-ben ismét költött két pár Fornapusztán.
Május első napjaiban figyelhetünk fel a levegőben villámgyors repüléssel rovarokat kapdosó, egzotikus színezetű gyurgyalagok (Merops apiaster) – népiesen méhészmadarak –gyur-gyur, pur-pur hangjára. A gyurgyalag egyike a telelőhelyről legkésőbben, csak május elején visszaérkező madarainknak. Fészkelőhelyül a löszterületek partoldalait választja, ahol a függőleges löszfalba vájja fészkelőüregét. Táplálékát ezen élőhelyek gazdag rovarvilága szolgáltatja, ezeket villámgyors repüléssel a levegőben kapja el. A partoldalakban nagy telepekben fészkelő másik madár a partifecske (Riparia riparia), a homokbányák friss fejtéseinek falában lévő fészkeik sokszor a bányászati tevékenységnek esnek áldozatul. A szalakóta vagy a csóka elhagyott odúiba szívesen költözik a kuvik (Athene noctua), de gyakran az állattartó telepek, tanyák környékén fészkel, ahol az ott élő apró rágcsálókra és nagyobb bogarakra vadászik. Fészkelőállománya térségünkben az utóbbi időben nőtt, a természetgazdálkodási ágazat állattartó épületei felújításának és élőhelyfejlesztő intézkedéseinek köszönhetően a Pro Vértes Közalapítvány összes tanyáján megtalálható. E fokozottan védett apró termetű kis bagoly térségi állománya 20–30 pár között van.
A délelőtti tiszta időben távcsövezzük az előttünk elterülő pusztát. Az erős napsütéstől felmelegedett vibráló levegőben a száraz fű között itt is, ott is feltűnik egy-egy gyors mozgású sárgásbarna kis állat. Leshelyünkön csendben várva nyugodtan szemügyre vehetjük a legközelebbi, ágaskodva figyelő kis állatot. Az ürge (Spermophilus citellus) jellegzetes rágcsálója e rövid füvű pusztáknak. Egy pillanatra képzeljük magunkat egy ürge életébe. Föld alatti kotorékunkból, ürgeperspektívából figyeljük környékünket. Fejünket szinte ki sem emeljük a föld szintjéből, úgy nézünk körül. Hiszen arra való a fejünk felső részén elhelyezkedő két nagy szemünk, hogy az általában felülről érkező ellenségeinket észrevegyük. Körülnézünk, majd lassan kióvatoskodhatunk kotorékunkból, ahol nemrég még téli álmunkat aludtuk. Időnként egy kis száraz füvet eszegetve, nekiláthatunk otthonunkban a tavaszi nagytakarításhoz is. Közben kicsit korábban ébredt szemtelen szomszédunkat is móresre kell tanítanunk, mert nagyon kerülgette kiszemelt párunkat. No, de most megkapta a magáét! Ott szalad, ni! Hopp!! Kétségbeesett füttyentés után máris eltűnik egy fejessel a legközelebbi lyukban. Ezt már mi is természetesen csak a föld alól figyeljük, mert egy héja portyázta végig otthonunk környékét.
Körülbelül így néz ki az ürgék kora tavaszi élete. Nagyon sok ragadozó táplálkozik ürgehússal. Félteni azonban nem kell őket, mivel rendkívül szapora állatok. Az állomány rendes körülmények között többszörösen is pótolni tudja veszteségeiket, sőt régebben néha olyan mértékig túlszaporodott, hogy iskolás gyerekekkel kellett darabbérért fogdostatni. Az iskolásoknak az ürge farkát kellett összegyűjteni, ennek ellenértékéből gyűlt az osztálypénz.
A ma már fokozottan védett ürge sajnos az ország nagy részén kipusztult, és vannak olyan területek, ahova az ott élő, veszélyeztetett ragadozó madarak miatt kell visszatelepíteni. Táplálékát elsősorban zsenge növényi részek, gyökerek, gumók, magvak jelentik, de esetenként földön fészkelő madarak tojásait is megdézsmálja. Kotoréka 1–1,5 m-re van a föld felszíne alatt, járata egyenes, kútszerű, 5-6 cm átmérőjű. Kisebb kolóniákban él, nagyon éber, veszély esetén éles füttyentéssel riasztja társait. „Lakásának” egyik része az éléskamra, ahova nyáron át sok táplálékot gyűjt össze. Ezeket pofazacskójába gyűjtögeti, így viszi az éléskamrába. Az őszi hidegek beköszöntével – kb. 12 °C alatti hőmérsékletnél – járatait eltömíti és egészen kora tavaszig tartó téli álomba merül,. Az ürgeállományokban a nagyobb pusztításokat nem a természetes ellenségei, hanem az esős időjárás és a vegyszerezés okozza.
A másik, nagyobb termetű rágcsáló, a hörcsög (Cricetus cricetus) nagyobbrészt éjszakai állat, a szántóföldi kultúrákban él. Állománya szintén megritkult, a Dunántúlról majdnem teljesen kipusztult, vélhetően a mezőgazdaság intenzívvé válása miatt. A hörcsögállomány az ürgééhez hasonlóan tűnt el. Az1960-as években még jelentős károkat okozó populációkra emlékeznek a szári, vértesboglári szőlők környékén, illetve Csákváron a Táligetnél és a Málé-hegyen. 1986-ban a csákberényi parlagisas-fészekben a leggyakoribb zsákmányállat volt. Ebben az évben nagy számban láttunk elütött hörcsögöket a mezőföldi Bodakajtornál. 1987-ben Csákberényben találtam egy elütött példányt az út mellett, 1989-ben pedig Csákváron a Táligetben került elő egy elpusztult példány. 1990-ben Csórról és Seregélyesről ismerünk két adatot. Az elmúlt évekből újból van egy-két adatunk, elsősorban ragadozómadár-fészkekből, melyből arra lehet következtetni, hogy teljesen nem pusztult még ki ez a rágcsáló térségünkből.
Ezek a rágcsálók rendkívül fontos zsákmányállatok a parlagi sas (Aquila heliaca) és a kerecsensólyom (Falco cherrug) számára. E két madár eltérő módon vadászik a kotorékjukból kimerészkedő ürgékre, hörcsögökre. A parlagi sas méltóságteljes körökkel rója a levegőt és közben figyeli a vadászterületet, és a vigyázatlan ürgét a földön kapja el. A kerecsensólyom villámgyors repüléssel zúg végig a puszta fölött nagyon alacsonyan, és repülés közben „lenyúl” a földre, úgy emeli fel zsákmányát.
A madarakon kívül több ragadozó emlős is vadászik az ürgékre, hörcsögökre. A területen élő menyét (Mustela nivalis) és görény (Mustela putorius) gyakran a kotorékaikban fogja meg őket. A területről előkerült a védett molnárgörény (Mustela eversmannii hungarica) is, amely egy keleti elterjedésű állatfaj. A magányos éjszakai életet élő borz (Meles meles) is itt, a löszvidékeken tudja elkészíteni földbe ásott kotorékát, melyre inkább a „vár” kifejezés illik. Ezeket a kotorékokat – ha készítőjük már elhagyta őket– szívesen foglalja el a róka (Vulpes vulpes). Egy másik nagyon értékes és ritka emlősállat a szerémségi földikutya (Nannospalax syrmiensis), mely 1938-ig ismert volt a csákvári löszterületeken (Szabó László Vilmos adata Nagy J. és id. Pechtol L. szóbeli közlése alapján).