A Vértes – földrajzi helyzete következtében – királyaink kedvelt vadászterülete volt, melyet számos akkori dokumentum támaszt alá. A 16. század elejétől aztán ritkultak a vadászattal kapcsolatos adatok. A 18. századi Magyarországon vadgazdálkodásról csak egyes olyan uradalmak vonatkozásában lehet beszélni, ahol a birtokos súlyt helyezett arra, hogy a vadászat nála magas színvonalú legyen. E tevékenységének eredményeit azonban csak korlátozottan élvezhette az 1872-ig fennálló rendi vadászati jog értelmében, mivel az kevés lehetőséget biztosított számára, hogy az idegen vadászatot birtokán szabályozhassa. Az Esterházyak tatai és gesztesi uradalmai a vadgazdálkodás (ragadozók irtása, vadaskertek – Csákvár, Síkvölgy – létesítése, fácántenyésztés – Környe, vadgondozás) tekintetében is példaértékűnek tekinthetők, mivel a vadállomány fejlesztéséért a vezetés és a vadászok nagyon sokat tettek. Ebben az időben a vértesi vadállomány mértékére – az akkor még németül vezetett – lőjegyzékek adataiból következtethetünk. A vadgazdálkodás eredménye természetesen az lett, hogy egyes vadfajok állománya számbelileg csökkent, másoké viszont emelkedett. A 18. században legfeljebb a ragadozók és a vaddisznó fordult elő nagyobb számban, szarvas és őz nem volt sok. A 19. század első felében már kezdtek az utóbb említett vadfajok is jobban elszaporodni.
A vadászatról szóló 1872. évi VI. törvény a földmagántulajdon szentségéből következően leszögezte, hogy a vadászati jog a földtulajdonjognak elválaszthatatlan tartozéka. A jogszabály egy megszorító rendelkezése azonban ténylegesen csak az egyetlenegy tagban legalább 100 hold földtulajdonnal rendelkező birtokos számára biztosította a vadászat tényleges gyakorlását. Az olyan kisbirtokosok, akiknek egy tagban ennél kevesebb volt a földjük, csak kisbirtokos társaikkal összeállva vadászhattak földjeiken, vagy jogaikat bérbe adva birtokuk arányában részesülhettek a bérleti díjakból. Mivel a vértesi uradalmak valamennyi birtokegysége összefüggő volt, s azok kivétel nélkül meghaladták a törvényben előírt 100 holdas alsó határt, ezek az uradalmak továbbra is mindenütt zavartalanul élvezhették vadászati jogukat. Érdekesség, hogy az Esterházy uradalomban zsákmányolt szarvas trófeáját a vendégvadász nem kapta meg. A kapitálisnak ítélt agancsokról bronz öntvénymásolat készült, amit az elejtő magával vihetett, az eredeti agancs pedig a csákvári kastélyban őrzött gyűjteménybe került. A Vértes, illetőleg a területén egykor létezett uradalmak vadászati kultúrájáról tanúskodnak a vadászkastélyok. A II. világháborúban sajnos teljesen elpusztult Lamberg–Merán-féle csákberényi vadászkastélyról például azt lehet tudni, hogy egy igen esztétikusan kiképzett épület volt. Az Esterházy uradalomhoz tartozó Majkpusztán álló, egykori kamalduli rendházat 1860-ban vadászkastéllyá alakították át. A csákvári kastélyparkban állt az a Vadászkápolna (ma Szent Ferenc-kápolna), ahol már régebben is az őszi Hubertus miséket tartották. Érdemes megemlékeznünk a Hagenmacher-család által 1939-ben Pusztavám határában épített vadászkastélyról, amelyet ma a Vértesi Erdészeti és Faipari Zrt. hasznosít és tart kifogástalan állapotban. Az 1945 során hozott új jogszabály, miszerint a vadászati jog az egész országban az államot illeti meg, teljesen új helyzetet teremtett. A nagy összefüggő erdőterületek államosítása és egy kézben tartása, valamint az erdőterületeket körülvevő kerítések lebontása, és a nagyragadozók hiánya mind-mind kedvezett a 20. század elején már megindult nagyvad-terjeszkedés erőteljesebbé válásának. Ezt a folyamatot erősítette az a tény is, hogy a kis taglétszámú „nagyvadas" társaságokba 1990-ig nagyon nehezen lehetett bejutni. A Vértesbe már az 1950-es évek végétől járnak – gyakran visszatérő vendégként – külföldiek vadászni, ami a jó szakemberekből álló szakszemélyzetnek, az állománysűrűségnek, valamint a minőségnek volt köszönhető.A legjelentősebb és leghíresebb nagyvadja a Vértesnek a szarvas. Az 1970-es évektől a nagytáblás mezőgazdálkodás általánossá válásával teljesen megváltozott a Vértes körülvevő mezőgazdasági táj arculata. A táblák nagy szívóhatást jelentettek a szarvasok számára, amelyek az erdővel határos mezőgazdasági területek mellett fokozatosan birtokukba vették ezeket az éléstárakat is. Az így megnövekedett táplálékforrás sokkal több szarvast volt képes eltartani, melyek aztán télen az erdei pihenőhelyeken tetemes vadkárokat okoztak. A vértesi szarvasállomány – de egyéb nagyvad – szempontjából is kedvezőtlen a hegység vízhiánya, ami miatt a vad még megfelelő gazdálkodás mellett is sokat vándorol. A vadállomány szempontjából nagyon káros jelenség a napjainkban tapasztalható erőteljes zavarás, és az újonnan létesülő rengeteg vadvédelmi kerítés.Az 1996-ban elfogadott új vadászati törvény régi-új viszonyokat teremtett a vadászat, vadgazdálkodás terén. Mivel a korábbi törvénnyel ellentétben a vadászati jog ismét a földtulajdon elválaszthatatlan részévé vált, az 1945 előtti hasznosítása forma került előtérbe, ahol általánosságban a földtulajdonosok társulásai a vadászati jog gyakorlói. 

Összesített átlagos terítékadatok évente a Vértesi Natúrparkban:

  • gímszarvas            800
  • dám                           5
  • őz                           580
  • muflon                  130
  • vaddisznó          1200
  • mezei nyúl             50
  • fácán                  2000

TOVÁBBI INFORMÁCIÓ:


A Vértesi Natúrpark területét érintően gazdálkodó, Komárom-Esztergom vagy Fejér megyében nyilvántartásba vett vadászatra jogosultak és kódszámuk: