Előzmények/Megalakulás:

A rendszerváltást követően több helyi kezdeményezés is egy-egy térség természeti kultúrtörténeti értékeinek megóvását és bemutatását jelölte meg céljaként.

A Vértes térségének 2 megyei és 17 települési önkormányzata a társadalmi összefogásban ismerte fel a hosszútávon fenntartható, természeti és kulturális értékeken alapuló fejlesztési lehetőségét. Az ezzel összhangban álló első szándéknyilatkozatot 1993-ban írták alá, melynek alapján Magyarország legnagyobb helyi jelentőségű védett természetvédelmi területét hozták létre a Vértesi Tájvédelmi Körzet kiegészítéseként, Észak-Vértes Természetvédelmi Terület néven. Ez lett később az egész Vértesre és a Zámolyi-medencére kiterjedő, valamennyi önkormányzatot és nagyobb földtulajdonost, kezelőt egyesítő együttműködés alapja, a Vértesi Natúrpark csírája. A natúrparkok jogszabályi alapjait is a Pro Vértes kezdeményezésére emelték be a természet védelméről szóló törvény keretei közé. A névhasználatra jogosító miniszteri oklevelet első ízben a Vértesi Natúrparkot létesítő önkormányzatok és a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány vehette át 2005. október 27-én dr. Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi minisztertől. A 22 éves múltra visszatekintő összehangolt önkormányzat és civil tevékenység azóta is példaértékűen működik. A Vértesi Natúrpark természetvédelmi kezelését a Pro Vértes Közalapítvány látja el, és egyúttal biztosítja a felmerülő közigazgatási, kezelési, oktatási feladatokhoz szükséges szakmai hátteret.

Natúrpark, mint fogalom:

„Az ország jellegzetes természeti, tájképi és kultúrtörténeti értékekben gazdag, a természetben történő aktív kikapcsolódás, felüdülés, gyógyulás, fenntartható turizmus és természetvédelmi oktatás, nevelés, ismeretterjesztés, továbbá a természetkímélő gazdálkodás megvalósítását szolgáló nagyobb kiterjedésű területe, amely e jogszabályban foglaltaknak megfelelően jön létre. Természetvédelmi terület, védett természeti terület, valamint ezen területek meghatározott része tekintetében a miniszter- ha annak nemzetközi gyakorlatban kialakult és elfogadott feltételei fennállnak- a natúrpark elnevezés használatához hozzájárulhat.”

Alapadatok:

  • Elhelyezkedése: A Vértesi Natúrpark Magyarországon, a Dunántúli-középhegység nagytáján belül helyezkedik el. Magában foglalja szinte az egész Vértest, a Zámolyi-medence nagy részét, és a Gerecse déli oldalának egy kis részét. Északról az Által-ér völgy, északkeletről a Tatai - árok, keletről a Vértesalja, délről a Zámolyi-medence déli határa, délnyugatról és nyugatról a Vértesalja és a Móri - árok határolja
  • Területe:  35 838 ha
  • Területhasználat:   A Vértesi Natúrpark területének 69% erdő, mely nagy része a Vértesben helyezkedik el. jelentős területeket foglalnak el a legelő és a gyepterületek (15 %), valamint a szántók (7 %), melyek a Natúrpark déli részére jellemzőek.
  • Tulajdonosok:  A Natúrpark területének több, mint 80 %-a a Magyar Állam és a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány tulajdonában van.
  • Természetvédelem: A Vértesi Natúrpark területének 69%-a valamilyen természetvédelmi védettség alatt áll, s két Natura 2000 területet is magában foglal.
  • Lakosság: meghaladja a 130 ezer főt.
  • Települései: Bodmér, Bokod, Csákberény, Csákvár, Csókakő, Gánt, Mór, Oroszlány, Pátka, Pusztavám, Szár, Szárliget, Tatabánya, Várgesztes, Vértesboglár, Vértessomló és Zámoly, két megyét érint: Fejér és Komárom-Esztergom megye.
  • Legfőbb szerve:  a Natúrparki Tanács, mely a térség választott önkormányzati vezetőiből (polgármestereiből ) és a Pro Vértes elnökéből áll
  • Kezelőszerve/üzemeltetője: A Pro Vértes Közalapítvány

 

Területi adottságok

A Vértes Natúrpark szíve a Vértes hegység a szegélyterületeivel együtt. A Vértest tágas, alföldi jellegű táj öleli körül. A Kisalföld és az Alföld találkozik a lába előtt, szervesen hozzátartozva, tájképi szépségét növelve, élővilágát gazdagítva. A Dunántúli-középhegység részét alkotó Vértes délnyugattól északkelet felé mintegy harminc kilométer hosszúságban, és alig tíz–tizenöt kilométeres szélességben nyújtózkodik. A triászidőszaki tenger mintegy kétszázmillió évvel ezelőtti gazdag, megkövesedett élővilágát őrzi. A hegység ötszáz méteres magasságot megközelítő, harmadidőszakban kiemelkedett tönkfelszíne két sík vidéki tájat választ el egymástól. Dél-délkelet felé meredek sziklaletörésekkel ereszkedik a Mezőföld lösz borította síkságába. E sík, alföldi jellegű tájon a lejtősztyep és lösz, valamint a jégkorszaki tó helyén kialakult, változó vízjárású, pusztai élőhelyek váltogatják egymást. Megkapó látványt nyújtanak a kora tavaszi vadvizekben visszatükröződő meredek sziklafalak. Északnyugat felől viszont már a Kisalföld homoktakarója szinte észrevétlenül kúszik fel az enyhén emelkedő hegyoldalakon, így helyenként háromszáz–négyszáz méteres magasságban is előfordul néhány alföldi, homokpusztai növényfaj a tölgyes és bükkös erdők tisztásain. A Vértes a szubmediterrán és atlanti-mediterrán hatásokat tükröző középhegységi dolomitflóra és -fauna őrzője, amit a két alföldi táj (Kisalföld, Mezőföld) növény- és állatvilága teszi még változatosabbá.

Alföldi táj ölelésében

A hegységtől délre a lösztakaró eredeti növényzete a tatár juharos-lösztölgyes volt, azonban e helyütt nagyrészt már kultúrtáj terül el. A Mezőföld legészakibb területének tekinthető táj ősidők óta művelt terület, ezért az eredeti növényzet maradványfoltjaira csak egy-két szántóföldnek alkalmatlan helyen akadhatunk rá. Kora tavasszal tömegesen virít a tavaszi hérics, az apró nőszirom és a löszpuszták cserjéjeként a törpemandula, nyáron pedig a macskahere és a homoki szalmagyopár, míg kedvező időjárás esetén az ősszel virító vetővirág sárga szőnyege vonzza a tekintetet. A leggyakoribb pusztai emlősállat az ürge, amely a környező erdőkben fészkelő, fokozottan védett kerecsensólymok és parlagi sasok zsákmánya. A száraz, füves puszták és a vizes élőhelyek felett naponta láthatjuk a kígyászölyvet vadászni. A löszfalak és árokpartok színpompás, gyakori fészkelő madara a gyurgyalag. Ősszel sáskák lepik el a kiszáradó gyepeket. Közülük az imádkozó sáska már csak a zsákmányszerzési módja miatt is érdekes. Mellső lábai félelmetes fogó fegyverként működnek, és mivel a lábízein tüskék vannak, fogókarjaiból áldozata nem menekülhet.

A régebben lecsapolással fenyegetett lápréteken, ahol sikerült a vízpótlást megoldani – például a Csíkvarsai-réten –, újra megjelentek a lápi és mocsári fajok: a lápi nyúlfarkfű, a mocsári kosbor és a pókbangó. A kiszáradó láp- és mocsárrétek jellemző fajai a poloskaszagú kosbor, a vitézkosbor és a hússzínű ujjaskosbor, valamint a fátyolos nőszirom. A lápréteken él a lápi, a széles és keskenylevelű gyapjúsás, továbbá a nagyon ritka vidrafű. A szikes területeken tömeges a sziki őszirózsa. A természetközeli mocsarak és rétek igen ritka fészkelői a partimadarak és a guvatfélék. A bíbic, a piroslábú cankó, a nagy goda, a nagy póling és a sárszalonka mellett több alkalommal költött itt bizonyítottan a pajzsos cankó is. A területen alkalmanként együtt költ a guvatfélékhez tartozó összes honi madárfaj. Kiemelkedő jelentőségű a törpe vízicsibe fészkelése. E madár fészkelését a múlt század 60-as éveiben sikerült bizonyítani, később csak az élőhely-rekonstrukciós munkálatoknak és a természetvédelmi kezelésnek köszönhetően vált a réten állandó fészkelővé. Nagy sikerként tartják számon a fehérszárnyú szerkő első dunántúli fészkelését 1996-ban. Az utóbbi időszak ragadozómadár-védelmi tevékenységének köszönhetően megtelepedett a rétisas, és a vizes élőhelyek állandó lakója lett a vidra. 2001-ben itt fedezték fel az egyik bennszülött (endemikus) egyenesszárnyú, a magyar tarsza legnagyobb ismert állományát.

Sziget a szárazföldön

A Vértes hegység ritkaságokban is páratlanul gazdag élővilág otthona. A sokszínűségben a földrajzi elhelyezkedésen túl a hegység fő tömegét alkotó, triászidőszaki kőzetnek, a dolomitnak is kiemelkedő szerepe van. Az alapkőzet fizikai tulajdonságainak köszönhetően rendkívül rideg a hőingadozás hatására, erősen aprózódik, ugyanakkor a kémiai mállással szemben igen ellenálló. Mindezek következtében változatos felszíni formák alakultak ki: meredek hegyoldalak, éles gerincek és a sziklák felől törmelékes lejtők. A lejtőkön lefelé mozgó morzsalékos dolomittörmelék pedig akadályozza a talajképződést. Maga a hegység amolyan szubmediterrán szigetként a szomszédos alföldi tájból emelkedik ki. Különösen a déli, meredek oldalak dolomitlejtőire a mediterrán tájakra emlékeztető éghajlat nyomja rá a bélyegét. A mély völgyekkel és éles gerincekkel tagolt déli Vértesben változatos, szubmediterrán növényekben különösen gazdag, erdős sztyepi vegetáció díszlik. A domborzati és talajviszonyoktól függően nyílt dolomitsziklagyepek, sziklafüves lejtősztyepek, karsztbokorerdők és mészkedvelő tölgyesek váltják egymást. Ezen élőhely legfőbb növénytani értéke a keleti gyertyán, amelynek Csákváron van az egyetlen hazai, természetes előfordulási területe. A lágy szárú fajok közül a borzas szulák és a sziklai üröm itt éri el elterjedésének északi határát. A nyílt dolomitsziklagyepek jellemző fa­jai a kövirózsa, a sulyoktáska, az ezüstvirág, a bennszülött Szent István király szegfű és a magyar gurgolya. A kissé mélyebb talajú hegyoldalakon már karsztbokorerdőket találunk, ahol a virágos kőris és a molyhos tölgy foltjait cserszömörcebokrok sze­gélyezik. Kiváló élőhely ez a melegkedvelő ízeltlábúaknak. A leghíresebb az akár tíz centiméteres nagyságot is elérő százlábú, az öves szkolopendra, amelynek ez az egyetlen ismert előfordulási helye az országban. A fűrészlábú szöcske a már ismertetett növényekkel együtt a jégkorszak utáni melegebb idők tanúja. Szintén eme élőhely ritka, sajátos kötődésű lepkefaja a dolomit-fehérlepke, amely kizárólag a sulyoktáska levelein fejlődik. A nyílt dolomitsziklagyepekben fordul elő a csüngőara­szoló és a vértesi csuklyás bagolylepke, amelynek a Vértes az egyetlen ismert európai élőhelye.

Az északra néző meredek, dolomitsziklás lejtőkön merőben más növénytakaró fogadja a természetjárót, mint a déli fekvésű kopárokon. Jóllehet pár száz méterrel arrébb még napperzselte törmeléklejtőn, mediterrán tájak hangulatát idéző növények között ereszkedik alá a völgybe a látogató, ám az északi lejtőkön felfelé kapaszkodva a magashegységeket juttatják eszébe a kellemesen hűvös légáramlatok. Az árnyas szik­lalejtőket a délben is csak épphogy súroló napsugarak kevéssé melegítik fel, és a mo­hapárnák a legnagyobb nyárban is sokáig megőrzik a nedvességet. A meredek lejtők és a dolomitsziklákkal díszített szurdokok tájképi szépségüknél fogva is feltétlenül figyelmet érdemelnek.

A zárt dolomitsziklagyepekben olyan ritkaságok élnek, mint a szürkészöld leveleiről elnevezett, lila fészkes virágzatú szürke bogáncs, valamint a Dunántúl öt pontján előforduló medvefülkankalin, amelyek itt kétszázötven méteres tengerszint feletti magasságban a jégkorszak emlékét őrzik. A magasabb hegyvidékek gyepjeinek növényei a keserű pacsirtafű, az osztrák galaj, a gombos varjúköröm és a korongpár (az utóbbi termései parányi szemüvegre emlékeztetnek). A mindig nedves mohapárnákban számos magashegységi, sőt, alhavasi, havasi és sarkvidéki moha is él. A forrásfodorka egyedüli, mindössze néhány tőből álló, régebben kipusztultnak vélt állománya is innen ismeretes. Jávorka Sándor 1942-ben vetette papírra, hogy a lelőhelyet felfedezője, József főherceg „fián kívül senkivel sem közölte…hallgatásával óhajtván megakadályozni azt, hogy botanikus vagy kertész onnan kipusztítsa”, mert „a természeti ritkaságoknak sokszor a természetkutató szenvedélye az ellensége”.

A szurdokerdők látványként is megragadók. Éghajlatuk – bár a patakok hiányoznak – hűvös, talajuk mély, a lombkorona csak kevés fényt enged át. Jellemző fái a bükk, a gyertyán, a hegyi juhar és a nagylevelű hárs. A sziklagörgeteges lejtőkből kiemelkedő nagyobb dolomittömbök ritka növénye a gímpáfrány. Az ilyen meredek oldalú völgyek nyújtanak eszményi élőhelyet a Vértes ritka ragadozóinak, a parlagi sasnak, a kígyászölyvnek, a kerecsensólyomnak és a vadmacskának.

A hegység nyugati felében érezhető atlantikus éghajlat következtében háromszáz–négyszáz méteres magasságban kiterjedt bükkös állományok díszlenek. Itt és a gyertyános-tölgyesekben él a kelet felé csak a Vértesig terjedő, atlanti-mediterrán örökzöld cserje, a babér boroszlán, a magyar varfű és az erdei ciklámen.

A száraz, meleg déli lejtőkön és a sekély talajú tetőkőn viszont az úgynevezett mészkedvelő tölgyesekkel találkozhatunk a leggyakrabban. A fák magassága ritkán haladja meg a tizenhat–tizennyolc métert, azonban – a még meredekebb lejtők bokorerdeivel ellentétben – itt már igazi szálerdőben járunk. A leggyakoribb fafajok a molyhos, a kocsánytalan és a csertölgy. A tisztásokkal tarkított erdőkben a fák koronája laza, ekképp a nyáron is napfényes környezet változatos élővilágnak ad otthont. A bükkösökből szinte teljesen hiányzó cserjeszint itt rendkívül fajgazdag, miként a gyepszint is, amelynek jellegzetes növényei a hazai orchideák színpompás képviselői. A tisztások erősen illatos két virága a nagyezerjófű és a magyar zergevirág. Az öreg erdők odvas fái olyan rovarfajoknak nyújtanak otthont, mint a nagy hőscincér, a szarvasbogár és az orrszarvú bogár.

Mesélő múlt, megújuló hagyományok

A Vértes környéki táj erdeivel, napsütötte tisztásaival, vizes élőhelyeivel, mocsaraival és viszonylag kiegyenlített éghajlatával igen kedvező életlehetőséget biztosított az emberi élet számára is. 1926-ban a Báraczházi – barlangban folytatott kutatások során bizonyították, hogy már 50 ezer évvel ezelőtt élt ember ezen a területen. Sőt a közeli Vértesszőlősön 1965-ben Vértes László megtalálta hazánk legrégebbi, mintegy 350 ezer éves emberi maradvány leleteit (Samu, a vértesszőlősi előember). A neolitikus forradalom idején a korábbi vadászó–halászó–gyűjtögető népesség az élelemgyűjtögető életformáról áttért az élelemtermelésre és kialakultak a földművelésnek és az állattenyésztésnek a korai formái is, ezáltal létrejöttek az állandó falvak. A Vértes környékén már a római korban élénk élet folyt, hiszen két fontos hadi és kereskedelmi út is keresztezte egymást, a mai Csákvár helyén elterülő Floriana városkában. A kelta eredetű településen eddig több mint kétezer római kori sírt tártak fel, és igen gazdag üvegleletek kerültek elő. A Honfoglalás után a Vértes térségének nagy része a Szabolcstól származó Csák család birtoka lett, ahol Csák felépítette saját várát, Csákvárt. A hegység nevének eredete a közismert történeti monda szerint III. Henrik német–római császár sikertelen, 1051–1052. évi hadjáratához fűződik, amely a magyarok fényes győzelmével végződött. A németek vértjeiket eldobálva menekültek el. „Ezért azt a helyet, ahol a németek olyan gyalázatba estek és pajzsaikat elhajigálva megfutottak, Vértes hegyének nevezik mind a mai napig.” A meredek hegyormokról ősi ékszerekként nyúlnak a zöldellő lombok fölé a régi várak és kolostorok romjai. A XIII. században épült vértesszentkereszti apátság maradványának míves megmunkálása a korabeli európai színvonallal vetekszik.

A magyarországi várak építését IV. Béla király rendelte el a tatárjárás után a külső támadások elleni hathatós védekezés érdekében. Ezek a várak azonban kezdetben a környék, valamint az utak forgalmának védelme mellett főleg tulajdonosaik hatalmát voltak hivatottak szavatolni. A török veszély közeledtére szükségessé vált a megerősítésük. A vértesi várkastélyok ekkor nőttek vaskos várakká. Jelentőségüket az adta, hogy a Balatont és a Bakonyt kikerülve a hegységen haladtak át a Bécs felé vezető utak. Összefüggő láncszemei voltak a Palota vára, Székesfehérvár és Tata által alkotott védelmi rendszernek. De még ezek a várak sem voltak képesek feltartóztatni a török hódítását. A magyar és a török seregek hadi sikereinek megfelelően hol a Vértes déli, hol az északi határán hullámzott a hódoltsági határ. Az állandó harcok, főképp pedig a kettős adóztatás elől elmenekült lakosság pótlására az elnéptelenedett területeket a birtokosok német telepesekkel népesítették be, így alakult ki a Vértes újkori képe, soknemzetiségű településeivel és két nagy uradalmával. A Rákóczi-szabadságharcban is fontos szerepet játszott a Vértes környéke. A sors kegyetlen játékaként két szomszédos uradalom birtokosai harcoltak egymás ellen. Esterházy Antal, a csákvári uradalom birtokosa két alkalommal is egészen Bécsig vezette győzelmes hadjáratát a kurucok oldalán, míg Heister Siegbert lovasberényi birtokos császári generálisként harcolt.

Az 1700-as évek első évtizedeire már egy csendesebb politikai közhangulat volt jellemző, amely a gazdagodás, az alkotás és a kultúra fejlődésének kiemelkedő korszakát indította el az országban. A gyarapodó főúri családok elsősorban építkezésekre használták fel óriási vagyonukat. Pompás – kezdetben barokk, később klasszicista stílusú kastélyaik számára uradalmaik legszebb, lankás pontjait választották. A kor ízlését, igényességét és gazdagságát a csákvári Esterházy- és a móri Lamberg-kastély jelzi.

A Vértes területén élők az irtásföldeken folytatott földművelés mellett erdei munkával, házi faiparral, bányászattal, mész-és szénégetéssel foglalkoztak. Az állattartást az erdei legeltetés, a makkoltatás, a sziklás, kopár juhlegelők hasznosítása jellemezte. Ezenkívül a Vértes összes települése szőlőtermő község. Önálló minőségi borvidékeink közé a móri borvidék küzdötte fel magát a századfordulón. Az egykori népi mesterségeknek nagy része eltűnt, egy részüknek azonban a megőrzés igénye, az iskolai oktatás és a turizmus új funkciót adott. Ennek érdekében működnek már több éve a környék iskoláiban a legkülönbözőbb mesterségeket újjáélesztő szakkörök is, melyeknek köszönhetően az innét felnövekvő nemzedék megint záloga lehet e szép, ősi mesterségek életben maradásának. Ismét találkozhatunk helyi kovács, fazekas, fafaragó, bőrdíszműves mesterek munkáival, melyek az idelátogatóknak szép emléket és használati tárgyakat, az alkotóknak pedig megélhetést nyújtanak.

A Vértesi Natúrpark első 10 éve

A Vértesi Natúrpark összetétele nem módosult az elmúlt 10 évben, csak a települések élén álló személyek változtak. A natúrpark tevékenysége miatt a térség felkerült hazánk idegenforgalmi célterületeinek térképére, ezért egyre több helyi lakos és civil szervezet támogatja és segíti a munkánkat. E páratlan tájegység megőrzéséért együtt küzd a településekkel és a lakossággal a Pro Vértes Közalapítvány, a natúrparkot képviselő, kezelő szervezet. Célja, hogy e páratlan földrajzi egység a közös munka eredményeként egy a környezetéért és annak értékeiért elkötelezett társadalmi egységgé váljon.

Kiért van a natúrpark?

Elsősorban azokért, akik az év 365 napján napi 24 órában élvezik az ittlétet, a környezetet, a natúrpark nyújtotta szolgáltatásokat, a helyi termékeket, és itt gyűjtik azokat a kis emlékmorzsákat, melyből összeáll egykor a honvágy és a hazaszeretet, szóval a helyi emberekért.

Továbbá azokért az idelátogató turistákért, akik a csendet, a békét, a nyugalmat nálunk szeretnék átélni, itt szeretnének kikapcsolódni, amire minden lehetőség adott, hiszen a Budapest és a Balaton turisztikai régió között található Vértesi Natúrpark mindamellett, hogy számos természeti és kultúrtörténeti értéket, és fantasztikus élményeket  nyújt, igen csak jól és könnyen megközelíthető. 

 

A Natúrpark mint találkozási felület, és szervező erő a legkülönbözőbb társadalmi szereplők érdekeit szolgálva erősíti a települések lakosságának egymás közti,  valamint a lakosság az idelátogatók és a természeti, kulturális környezet közötti kapcsolatrendszer fejlődését. Az irányított, szervezett turizmussal elősegíthető a természeti és kultúrtörténeti értékek védelme, s emellett a vidéki életminőség javulását, s ezáltal a lakosság helyben maradását is eredményezi.

Fotógaléria