A fa első, legrégibb és legfontosabb hasznosítása tűzifaként történt, így egészen a Vértessomló környéki szén megtalálásáig a térség legfontosabb fűtőanyaga volt.

A vértesi uradalmak gazdálkodásában a 18. század középétől a 19. század végéig egyre fokozódó szerepe volt az erdőkitermelésnek. A fakitermelés jelentőségét jelzi, hogy az Esterházy-uradalom már a 18. század második felében jelentős számban alkalmazott szakembereket (Forstmeister, Jäger) az erdők óvására, illetőleg a kitermelés irányítására. Az uradalom jobbágyságának ekkor már csak a szigorúan szabályozott faizásra (azaz az épület- és tűzifa beszerzésére) és disznaik makkoltatására volt joga, ezekre is csak munka fejében vagy pénzfizetés ellentételezésével. Az erdő bevételeinek fontosságát a térségbeli községek szerződései is megerősítik. Az erdőhasználatra vonatkozó rész volt a szerződések leghosszabb és legrészletesebben kidolgozott része. Az épület- és tűzifa értékesítésén kívül ezen ágazat nem elhanyagolható bevételekre tett szert a járulékos tevékenységek: a szén- és a mészégetés, valamint a hamuzsírfőzés révén is (Fatuska 2008).

A móriak, gántiak, zámolyiak nagy mennyiségű tűzifát hordtak a Vértes erdeiből a székesfehérvári szerdai és szombati heti piacra. Fáskocsijaikkal a Hal téren, a Mária-szobor körül sorakoztak fel. A fát kocsiszám vagy csillénként árulták. A csille 25–40, apróra vágott, zsúpkötéllel összekötött facsomó. A zámolyiak a csákberényi Merán-uradalom gánti erdejéből, a vidéki erdésztől vettek meg egy-egy hatalmas, kivágásra ítélt fát, amelynek törzsét, vastagabb ágait otthon felaprították, s a székesfehérvári piacra vitték. Saját maguk, a megmaradt ágfával és a megvásárolt fa környékén az erdőben gyűjtött száraz ágakkal tüzeltek. Utóbbi gyűjtését a vidéki erdész úr elnézte a favágóknak, különösen akkor, ha megkínálták őt jó zámolyi pálinkával. Egy megvásárolt fából így akár 18 lovaskocsival is kitellett. A fát a döntésre kiszemelt oldalon stájer fűrésszel kb. 15 cm mélyen befűrészelték, majd felette fejszével bevágták, behakkútták. A hakkulással ellentétes oldalról fűrészelték el a törzset stájer fűrésszel, amelynek fa fogantyúját két ember húzta. A vastag törzset ugyancsak stájer fűrésszel darabolták fel, majd vasékekkel hasogatták szét (Lukács 1996).

 

Mészégetés

A Vértesben a mészégetés emlékét a földrajzi nevek sokasága is őrzi: Meszes-völgy (Csákvár), Mészkemence-dűlő (Csákvár, Csákberény), Nádmészkemence-völgy (Csákberény), Hegy-mészkemencze (Vértesboglár, Bodmér, Szár).

A mészégetés az a művelet, amelynek célja a mészkövet égetett mésszé alakítani. A folyamat során hő hatására a kalcium-karbonát (mészkő) kalcium-oxiddá (égetett mész) alakul (miközben szén-dioxid szabadul fel). A kalciumtartalmú kövek kiégetésével foglalkozó szakember a mészégető, aki a tevékenységhez szükséges berendezésekről, anyagokról gondoskodik, majd a kész égetett meszet értékesíti. A mészégetéssel foglalkozók népi neve meszes, egyben így nevezik a meszet értékesítő szekeres árust is. A mészégetéshez külön e célra szerkesztett mészégető kemencéket használtak. A legegyszerűbbek az időszakos kemencék, amelyek nincsenek folyamatos működésben, hanem az égetés után hagyták kihűlni, az égetett meszet kiszedték belőle, és újból megtöltötték mészkővel. Az égetett meszet aztán „oltani” kellett, ami a kalcium-oxid vízzel való reakcióját jelentette, és amelynek során nagy hő keletkezésével jött létre az oltott mész, azaz a kalcium-hidroxid. Ez az építkezéseknél használt habarcs egyik fontos alapanyaga, ugyanis reakcióba lép a levegő szén-dioxidjával, aminek következtében visszaalakul kalcium-karbonáttá, azaz a habarcs „megköt”.

A mészkőben gazdag Vértes erdeiben űzött szén- és mészégetés valamikor a vidék egyik legfontosabb iparága volt. Az uradalom falvaiból, pusztáiból – elsősorban Oroszlány, Gesztes, Bókod és Kőhányás, de Csákvár parasztjai közül is – számosan űzték az egyik vagy a másik mesterséget, amelyet aztán apáról fiúra hagyományozva valóságos mész- és szénégető „dinasztiák” alakultak ki egyik-másik településen. Természetesen az égetés joga is a földesúri regálék közé tartozott, de az iparűzés lényegén valójában az sem változtatott sokat, amikor e jog kizárólagosságát megszüntették, hiszen a mész- és szénégetők mind a „nyersanyag”, mind pedig az égetéshez szükséges hely dolgában továbbra is az uradalomra szorultak. Az egykori mész- és szénégető jobbágyok így lettek az uradalom bérlői. Mind a szén-, mind pedig a mészégetés bérét az égetésre kerülő kemencék, illetőleg rakások számától és nagyságától függően határozták meg. A szerződések egyik sajátos vonása volt, hogy a szén- és mészégetők bérüknek egy részét természetben rótták le az uradalomnak, gyakran a kiégetett mésznek és szénnek a felét is át kellett adniuk. Belőle fedezte ugyanis az uraság az építkezéseknél felmerülő és speciális tüzelési szükségleteit. A szerződések gyakran azt is kikötötték, hogy az éppen szükséges mennyiséget az égetőknek kellett a kívánt helyre szállítani. A mészégető parasztok helyben is árulták az égetett meszet, de még inkább eljártak vele a mészben szegény Alföldre. Oroszlány községgel kapcsolatban már az 1828-as összeírás kiemelte, hogy a parasztok mész- és szénfuvarozással foglalkoznak. Az uradalmi tisztiszék pedig 1834-ben, a korábbi helyzetre is visszatekintve állapította meg, hogy „betsesebb volt az oroszlányi Gazdák előtt a Mésszel és Szénnel való csavargás, mint a Földek mívelése” (GJ. 1834. máj. 3/11.). Az oroszlányiak közül többen az uradalmi mészkemencéket bérlő helybeli telkes jobbágy Viczena testvérektől vásárolt vagy az általuk eladásra küldött meszet, illetve a zsemlyei uradalmi bányából származó szenet hordták le az Alföldre (Szabad 1957).

Ugrik Aliz (1963) Oroszlányról szóló monográfiájában hasonlóan jellemezte az erdei munkákkal, fuvarozással, alföldi idénymunkával foglalkozó község lakóinak életmódját: „A lakosság életmódja, foglalkozása terén nagyjából az 1940-es évekig nincs lényeges változás. Fényes Elek 1860-ból is azt írja az oroszlányiakról, hogy szén-, mészégetéssel, fuvarozással foglalkoznak. 'Ezek miatt gazdaságaikat elhanyagolván, lovaik nagyon elcsigázottak'. Bizony a fuvarozás, mint jobb kereseti forrás, még a XX. század első felében is főfoglalkozása marad az élelmes oroszlányiaknak. Nemcsak fát, szenet, de edényt is fuvaroznak a meszesek. Egészen Komáromig, Hatvanig eljutnak, sőt még a Duna északi partjára is, s hangos, 'Meszet vegyenek' kiáltással ajánlják portékájukat. Már éjféltől hangos az utca a kocsizörgéstől. Egy kis szalonna, kenyér, hagyma az útravalójuk. Mennek, amíg el nem cserélték a portékát gabonára. Egy mérő mészért egy mérő gabona járt. Ha kedvező alku adódott, a gabonát tovább cserélték edényért, ezért-azért, s csak az utoljára cserélt gabonát hozták haza. Sokszor egész nyáron át oda voltak. Jártak csapatostul az Alföldre is aratni, nyomtatni lóval. 1780 óta a zsemlyei (vértessomlói) bányából is fuvaroztak szenet az Alföldre.”

A mész- és szénégetők száma persze az ipari termelés és a bányászat előretörésével folyton-folyvást apadt, de egy-egy oroszlányi és gesztesi család még a két világháború között is tovább folytatta déd- és ükapái mesterségét.

1981 nyarán még két mészégető dolgozott a kőhányási mészkemencénél. Munkájuk a kőtöréssel kezdődött. Kalapáccsal, vésővel hasogatták szét a mázsás kőtömböket. Kis fejű, hosszú nyelű kőtörő kalapácsot használtak, amellyel hajnaltól késő estig dolgoztak. Másnap hajnalban kezdték a berakást: az összetört mészkődarabokat közel 1 m-es magasságban olyan pontosan kellett berakni, mintha házfalat építenének. A mészkemence felfelé szűkül, csonka kúp alakú, körívét és dőlésszögét a berakásnál figyelembe kellett venni. Alsó átmérője és magassága meghaladta a 2 m-t, fala mellé kerültek a kisebb kövek, a belső szélre lezárásként a nagyobb darabokat rakták. Ügyelni kellett a kötésre, illesztésre. A berakás legnehezebb része a boglya kialakítása: a tűztér fölé a mészkőből boltozatot építettek. A harmadik napon történt a betuskózás: a boglya belsejében kúp alakban rakták össze a vastag, 1 m hosszú fákat, a kúp közepébe apró gyújtós került. Vaslemezekkel rakták körül a boglyát, aztán jöhetett a begyújtás. A három napig (72 óráig) tartó égetés során a mészégetők felváltva dolgoztak: míg egyikük őrizte a tüzet, a másik aludt. A tűzőrző időnként kisebb-nagyobb fahasábokat dobott a tűzbe, ilyenkor jól látható volt a berakott kő izzása. Másfél-két tonna mészkövet raktak be, ebből egy tonnánál valamivel több égetett mész lett.

„Ez a mész azonban tiszta, nincs benne semmi szennyeződés, mint az ipari mészben. Sokszor a kemencéből viszik el azon melegében. Építkezők, tűzépesek, kőmüvesek várják az égetés végét, műanyag zsákokba, fémedényekbe szedjük ki a meszet, aztán úgy viszik el. Majdnem mindig két kemencével dolgozunk, amig az egyik hül, addig rakjuk a másikat” – említette a kőhányási mészégető (Lukács 1996).

 

Szénégetés

A vértesi erdőkben itt-ott még ma is füstölögnek a szénégetők földdel letakart boksái. Falepárló munkájuk végtermékét, a faszenet korábban a kovácsműhelyekben, a vasiparban nemesacélok gyártásánál, régebben pedig a feketelőpor készítéséhez, valamint a háziasszonyok ma már múzeumokban őrzött parazsas vasalóinak izzításához használták. A Vértesben manapság előállított, papírzsákokba csomagolt faszenet főként grillezéshez használják, nagy része exportra kerül.

A szénégetés a fának levegő kizárása mellett történő hevítése abból a célból, hogy a fából a szén és hidrogén kivételével a többi alkotórészt eltávolítsuk. A szenesítés feltétele, hogy légmentes körülmények között történjen, hiszen ellenkező esetben a fa elég. A faszénégetés az erdei mesterségek sorában a 19. század eleje, az ipari tevékenység fellendülése óta jelentős kenyéradó háziipar volt a Kárpát-medence minden jelentős erdővidékén. Legnagyobb jelentősége a kohász- és a vasverő központok közelében volt, hiszen a jó kénmentes vas előállításához elengedhetetlenül szükséges volt a faszén, azonban a mesterség ennél sokkal ősibb.

A Csákvári Erdészetnél 1980 környékén indult be ismételten a faszéntermelés, eleinte kísérleti jelleggel, 100–150 tonna/év termeléssel. Célja a gyenge minőségű tűzifa feldolgozása volt, az égetési alapanyagot bükk (Fagus sylvatica), gyertyán (Carpinus sp.), kőris (Fraxinus sp.) és csertölgy (Quercus cerris) adták. A munkát az első néhány évben saját dolgozók végezték, később vállalkozók vették át a helyüket. Ma az országban egyedül csak itt folyik faszéntermelés, mintegy tizenöt éve egy Erdélyből, Farkaslakáról származó brigáddal. A termelés a kezdeti kísérleti mennyiség óta folyamatos emelkedő tendenciát mutat, 2013-ban 2400 m³ faanyagból mintegy 400 t faszenet állítottak elő.

A boksapad készítésénél először magas fekvésű, száraz helyet választanak, amelyet szükség szerint elegyengetnek, mert a boksahelynek olyan tisztának és egyenletesnek kell lenni, mint a szérűnek. A 200–250 m³ fa kiégetéséhez szükséges a boksa számára 12 m átmérőjű helyet készítenek. Fontos, hogy a terület a középponttól kifelé kb. 4-6%-ot lejtsen, így a boksa alatt nem tud megállni a víz. Ahol nem akad vízszintes terület, ott teraszt képeznek ki a lejtős hegyoldalon.

A boksaépítés során először a boksahely közepén négy élére állított, 100–130 cm hosszú fahasábból üreget alakítanak ki, amelyet fahulladékkal, forgáccsal töltenek ki úgy, hogy az üreg egyik oldala a begyújtás céljára szabadon maradjon. Ez az ún. boksabél, amely köré állítják egymásnak támasztva a fahasábokat. Amikor 2–3 m átmérőjű kört kialakítottak, megkezdik a másik sor fahasáb rakását az előző tetejére. A boksát a közepén négy rend, egymásra állított fahasábból rakják, így végül 3,5–4,0 m magas, kupola formájú farakás készül. A boksabéltől a boksa széléig körülbelül 15 cm széles rést, gyújtójáratot hagynak, ezen keresztül történik a boksa meggyújtása. Az összerakott boksát hagyományosan lehullott falevéllel, száraz avarral, jelenleg többnyire szalmával takarják be, majd legalább 10 cm, néhol 20–25 cm vastagon beföldelik, de a tetején hagynak egy szellőzőnyílást, hogy könnyebben meggyulladjon. A begyújtás a vízszintes gyújtójáraton történik egy hatméteres rúd segítségével. Begyújtáskor a boksa csúcsától méternyi távolságra, oldalt 4–8 szelelőnyílást nyitnak. Miután a tűz a boksa tetejéig terjedt, az ott lévő rést fadoronggal betömik, majd földdel lefojtják, hogy a farakás lassabban égjen. Ilyenkor a szénégető a boksa oldalához támasztott lajtorján (létrán) megy fel, nehogy a már parázsló boksa beroppanjon alatta, s szerencsétlenség érje. A boksa csak felülről juthat némi oxigénhez, mert az alulról behatoló levegőtől a fa hamuvá égne. Az oldalán nyitott szellőzőnyílások biztonsági szelepként is szolgálnak, kivezetik a képződő gázokat és gőzöket. A begyújtást követően a boksát két napig folyamatosan őrizni kell, a keletkező gázok miatt a boksa lerúghatja magáról a takaróanyagot és a faanyag eléghet. Az égetés lényege a tűz irányának és intenzitásának szabályozása. Égetés közben a boksa oldalán egyre lejjebb és lejjebb szúrnak szellőzőréseket, miközben az előző lyukakat betömik. A fa elszenesedése 270–280 ºC-on indul meg. A faszénégető a füst színéből következtet a szén állapotára, ha a szellőzőlyukakon kékes füst távozik, akkor már a szén ég, ilyenkor kell lejjebb húzni a tüzet új szellőzők ütésével. A folyamat egészen addig tart, míg el nem érik a boksa alját. Az égetés végén a boksa megközelítőleg felére rogy össze, ezután az összes rést betakarják, és egy napig pihentetik.

A lehűlés legalább egy napig tart. Ezután következik a szén tisztázása, más kifejezéssel vetkőztetése: a faszenet egy nagy kampóval vagy vasvillával kihúzzák a por alól, portalanítják és halomba gyűjtik. Régebben a kész szenet vízzel hűtötték, most úgynevezett kazánokba rakják, lefojtják, és levegőtől elzárva tartják. A lehűlt szenet zsákokba rakják és beszállítják a csomagolóüzembe. A kiszerelés régebben kézzel történt, jelenleg egy egyedileg legyártott géppel végzik a csomagolást.

 

Salétromfőzés

Egykor a faszén mellett a puskaporkészítés alapanyaga volt a salétrom is, amelynek előállítása során szintén rengeteg fát használtak fel.

A salétromfőzés biztosította a 16. századtól a 19. század közepéig a puskaporgyártás alapanyagát, a salétromot (kálium-nitrát). A salétromfőzés módszerei a késő középkorban alakultak ki, és alapjaiban változatlanul maradtak fenn az 1860-as évekig, amikor a lőgyapot feltalálása háttérbe szorította a hagyományos eljárásokat.
Salétrom elnevezéssel egykor a nitrátsókat illették, amelyek a talajban természetes úton nagy mennyiségben képződhetnek. A megfelelő adottságú tájakon ezért a mindenkori uralkodók (még a török hódoltság idején is) megkövetelték a jobbágyoktól a salétromtermő helyek, az ún. salétromszérűk gondozását és a félkész salétrom beszolgáltatását. Az összegyűjtött salétromot a katonai igazgatás alatt álló salétromháznak kellett átadni. A szérűkön tavasszal, rendszerint májusban kezdték meg a salétrompor gyűjtését, és a mezőgazdasági munkák mellett alkalmanként szeptemberig foglalkoztak vele. A szérűn kiütköző salétromot többnyire seprűvel gyűjtötték vagy gereblyefejjel tolták össze. Az összesöpört salétromport a kertekben álló egyszerű épületekbe hordták, ahol a kifőzésig vagy a beszolgáltatásig tárolták. A salétromházak főzetlen állapotban is átvették az összegyűjtött salétromot. A feldolgozás első lépését a salétrompor kilúgozása jelentette. A nyers lúgot először rézkazánba juttatták és 80 °C-on forralták. Közben fahamuból lúgot készítettek, és az ebből szükséges mennyiséget a salétromlúghoz töltötték, majd abbahagyták a tüzelést. A tiszta lúgot rézkazánba töltötték, és négy-öt napig folyamatosan tüzeltek alatta. Amikor a lúg elérte a 48-50%-os töménységet, a főzést befejezték. A sűrű lúgot állítókádakba merték, ahol öt-hat óráig tartották, miközben az idegen rész kivált belőle. Ezután kristályosító rézüstökbe merték, ahol teljesen kihűlt kikristályosodott. A nyers kristályokat kitördelték, összegyűjtötték, és még kétszer megtisztították. Ezt fakalapáccsal összetörték, és napokig száradni hagyták. A tökéletesen kiszáradt fehér, porszerű anyagot hordókba csomagolták, és mint kétszer tisztított salétromot hozták forgalomba (Selmeczi Kovács 2009).

Térségünkben török adóösszeírásokban találkozhatunk Fornapuszta és a salétrombánya, illetve Csákvár salétrombánya-pusztájának említésével 1570-ben, valamint 1574–1595 között is. Később a vármegyei bizottmány jelentésében említik egyszer, hogy 1839-ben Csákváron már a puskapor egyik legfontosabb alapanyagát biztosító salétromfőző is működött, amelynek zálogbirtokosa Sáfrán Mihály volt (Erdős 2002a).
Egy 1822-ből származó térkép „salitrom fözöhely” néven pontosan jelzi a helyét is Csákváron, a Belmajor déli részén a mai Kisdobos utca környékén (Csákvár – 4 Sections [S 69 – No. 98/1–4/.]).

 

Hamuzsír főzés

Térségünk földrajzi neveiben számos helyen találkozhatunk egy másik, jellegzetesen ipari tevékenység emlékeivel, amely szintén az erdőre, a fára mint nyersanyagra épült, ugyanis nyersanyaga a fahamu volt. E a tevékenység a hamuzsírfőzés, amelynek emlékét őrzi a Hamuház (Oroszlány) és a Hamuhordó út (Csákberény). Móron, Felsőgallán, Oroszlányban és Várgesztesen is működött hamuzsírfőző ház. Oroszlányban Hamuház (szlovákul Popelárna) néven nevezik a régi Fő utca folytatását. A helyi hagyomány szerint a jobbágykorban ide, a Suvada porta telkére kellett hordani a hamut a falu minden házától, egész hegy keletkezett ott belőle. Ezzel átellenben, Kostyál Pál telkén állt a hamuház, ahol hamuzsírt (kálium-karbonát) főztek belőle. A hamuzsírfőzés jogát 1749–1860 között a Frech és a Förstner zsidó családok bérelték az Esterházy-uradalomtól. A hamuzsírfőzés gyakorlati munkáját a bérlők hozzáértő alkalmazottal, a főzőlegénnyel végeztették, akinek szállást adtak a hamuházban. A bőrkötényes főzőlegény hatalmas kádakban vízzel oldotta ki a lúgot a fahamuból, majd üstökben forralva, kevergetve besűrítette a hamuzsírt. Az Esterházy-uradalom a győri gyűjtőhelyre szállíttatta, ahonnan a komáromi szekeresgazdák vitték tovább külföldre, Franciaországba, Németalföldre vagy Danzigba is (Lukács 1996).

A hamuzsírkészítés több száz éves technológia a kálium-karbonát előállítására, amely a szappanfőzés, az üveggyártás és a salétromfőzés nélkülözhetetlen vegyi anyaga. Az üveghuták mellett ez biztosította a zárt, nehezen értékesíthető erdőterületeink hasznosítását. A hamuzsírfőzés hagyományos gyakorlása a 18. század folyamán a forgalomtól távol fekvő hegységeinkben irtástelepülések kialakulásához vezetett. Nálunk főként a bükk (Fagus sylvatica), a tölgy (Quercus sp.), a juhar (Acer sp.) és a nyír (Betula sp.) fáját égették hamuzsírrá, de használták erre a célra a szőlővenyigét, sőt a házak fűtése során keletkezett fahamut is. A hamut összegyűjtötték, majd kádakban kioldották, kilúgozták. A lúgot elpárologtatták, vasüstökben kifőzték. Az így nyert, besűrűsödött masszát végül az erre a célra készített kemencékben hevítették, kiégették, ha teljesen száraz állapotban kívánták forgalomba hozni.
A hamuzsír egykor nélkülözhetetlen vegyi anyaga volt az üveggyártásnak, a vászonfehérítésnek és a bőrcserzésnek. Az elégetett fa hamujából lúgozással nyert anyag legfontosabb alkotóeleme a kálium-karbonát volt. A 19. század közepétől a mesterséges szódagyártás felfedezése szinte teljesen háttérbe szorította a növényi eredetű kálium-karbonát előállítását.

Fahamu egykor minden háztartásban felhalmozódhatott, mivel akkoriban kizárólag fával tüzeltek. A hamuzsírfőzők magas oldalú, batárszerű szekérrel járták a falvakat, felvásárolták a fahamut. A nagybani termeléshez azonban megfelelő kiterjedésű erdőre volt szükség. Korabeli adatok szerint egy hamuzsírfőző működtetése több ezer holdnyi erdőterületet igényelt. A hamuzsírgyártás rendkívül nagy erdőpusztítással járt. A korabeli számítások szerint egy mázsa tiszta hamuzsír előállításához egy katasztrális hold erdőt kellett elégetni. A hamukészítés kezdetleges módja az odvas fák lábon való elégetése volt. Az így meggyújtott fák néhány napig senyvedezve égtek, szárazság idején felgyújtással fenyegetve az egész erdőt; esős időben pedig fennállt a veszélye, hogy hamujuk elázik. Ezért biztonságosabb eljárásnak számított a gödrökben történő hamuégetés, amikor kővel kirakott vermek felett úgy hamvasztották el a közelből összehordott fát, hogy a hamu a verembe hulljon. Amikor a verem megtelt hamuval, zsákokban vagy szekereken a hamuházba szállították.
A hamuzsírégetők szinte egész évben dolgoztak, de igazi idényük a tél volt, amikor nem kellett tartaniuk a hirtelen esőktől. A hamut meghatározott helyeken álló hamuházakban gyűjtötték össze, ahol a feldolgozásig tárolták. Hamugyűjtő házak egykor nemcsak a feldolgozó telepeken, hanem sokfelé az erdőkben és lakott településeken is álltak.
A magyarországi hamuzsír Európa más tájain is keresett volt – elsősorban ott, ahol már korábban kiirtották az erdőket –, ez a gazdasági tevékenység azonban a 18. század második felétől hazánkban is – az erdővédő törvények hatására – veszített a jelentőségéből.

 

Hidas- és klumpakészítés

A keményfából készített hidasokat a környékbeli, elsősorban sváb ácsmesterek készítették. A Gánton, Vértesbogláron vagy Száron lakó ügyes kezű ácsok és fafaragók a hízók számára összeállítható tölgyfa hidasokat, disznóólakat is készítettek, amelyeket aztán a környékbeli vásárokon árultak. A szétszedett állapotban kocsival a vásárra vitt hidast a vevő udvarán állították össze. Az állatok így nem a földön, hanem egy keményfa pallókból álló aljzaton voltak, így nem tudták kitúrni a talajt sem. A hidasok szellőzése és – a padozaton beszalmázva – az állatok évszakoknak megfelelő hőérzete is biztosítva volt. Etetésük egy a vályú felett befelé is nyíló ügyes kis ajtóval kívülről történt. A fafaragó mesterek a nagy bálványprésekről is ismert különböző – és a mestereket is azonosító – motívumokkal díszítették a hidast. A hidasok tetejének héjazata korábban nádból vagy zsúpból volt, századunkban már hódfarkú cserépből készül. A Várgesztesen 2015-ben begyűjtött tölgyfa hidast Laub János szári ácsmester készítette. Vértesbogláron Nágl Ferenc, később legkisebb fia, János, majd még az unoka, Nágl Henrik is készített ilyeneket. A Nágl családra a gömbölyített vésőkkel díszített hidasok voltak jellemzők. Nágl Henrik még ma is megismeri a nagyapja és az édesapja által készített hidasokat. A hidasokat általában tölgyből (Quercus sp.), később fehér akácból (Robinia pseudoacacia) is készítették, régebben a vályút is fából faragták, később azonban ez már betonból készült.

Az itt élők telente, a hóban, sárban fatalpú klumpát viseltek, amely még a legnagyobb hidegben is melegen tartotta a lábat. A facipőket házilag készítettek el, aprólékos, hosszadalmas farigcsálás révén. Nemcsak az udvaron és az istállóban jártak benne, hanem még a templomba, bálba is ebben mentek. A konyha- vagy a szobaajtó előtt levették, ezekbe a helyiségekbe papucsban vagy gyapjúzokniban léptek be. Várgesztesen, Vérteskozmán és Vértesbogláron faragták a legjobb facipőket, klumpákat. Az 1920-as évekig a klumpák teljesen fából készültek, azóta a felső részük bőr. Tavasszal és ősszel a klumpakészítők felkeresték a Vértes német községeit, és „Wer kauft Klumpen?” kiáltásokkal járták be az utcákat. Egykor az alcsúti kastély parkjában József főherceg is klumpában sétált, amit egy vérteskozmai házaló klumpakészítőtől vásárolt. Klumpában dolgoztak az istállóban, hordták a trágyát és fejtek a csákvári Esterházy-uradalom tehenészei, csírásai is.

A klumpakészítés apáról fiúra szálló hagyománya Várgesztesen még ma is fellelhető. Hardtégen Ignác és Hardtégen József ezermesterek is az édesapjuktól tanulták a klumpakészítést.

A klumpa készítése a kiszemelt kuglifa kettéhasításával kezdődik. A mester a hasított fa két sima oldalára kirajzolja a mintát, s ügyes kézzel először nagy vonalakban körbefűrészeli a láb formát és a sarkot, majd tovább faragja, mintázza a nyers fát. A klumpák leggyakrabban a könnyű és jól megmunkálható, nem szálkásodó felületű hársfából (Tilia sp.) készültek. Amikor a klumpakészítő farészek faragásával elkészült, lesimítja és csiszolja a felületet. Régen a klumpák bőr felső részét az elhasznált csizmák szárából szabták, ma már akad új bőr is. A bőr felső részhez kiszemelt bőrdarabot beáztatják vízbe, hogy formázható legyen, majd egy sámfára szépen ráfeszítve szegelik körbe a talpra egy rátétes díszítőcsík segítségével, amely így még erősíti a használat során.

Gánton a klumpakészítés ideje a tél volt. Klumpát csak csomómentes hársfából (Tilia sp.) készítettek, mert az puhafa volt, és a csomótól könnyen elrepedt volna a fa. A fát faragószéken (ún. Jankó-padon) munkálták meg, vonókéssel alakították ki a formáját, majd amerikánerrel (kézi fúró) lyukakat készítettek körben a fejrésznél, hogy a bőrt odavarrhassák. Két susztertűvel varrták a felső részt. A bőrt előbb jól beáztatták, hogy jó puha legyen, majd egy kaptafát helyeztek a klumpafára, ráhúzták a bőrt, a felső részt pedig rávarrták. A kenderfonalat előtte suszterszurokkal írelték. Ez úgy nézett ki, mint egy gyufaskatulya, azon kellett végighúzni, megerősíteni s vízhatlanná tenni a fonalat. Különben a vízben, hóban menve hamar elrohadt volna a fonal, használhatatlanná téve a klumpát. A fatalpra két tűvel varrták rá körben a bőrt, egyikkel jobbról, másikkal balról. Amikor kész lett, kivették a kaptafát belőle, és már lehetett is használni. A cipőhöz hasonlóan a klumpát is bekenték bőrzsírral vagy boksszal.

A férfi és női klumpa között némi különbség volt, mert a női sarkánál volt egy kis díszítés, a férfiakén viszont nem. Nagyon hasznos volt a klumpa használata, mert ha kint sár volt, a küszöbön könnyen letették, és harisnyában mentek be a lakásba. A klumpa annyira elterjedt volt, hogy télen templomba, iskolába, sőt még bálba is abban jártak. Cipővel ugyanis csúszik az ember a jégen, a klumpával viszont lehetett figurázni, ez is előnyt jelentett.

 

---

Irodalom

-Fatuska J. (2008): Gesztes a 18. és 19. században. In: Hartdégen S. & Rabazzi Stepancsics G. (szerk.): Várgesztes – Gestitz. Német Kisebbségi Önkormányzat, Várgesztes:58–183.
-Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár: 191–216.
-Szabad Gy. (1957): A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémiai Kiadó, Budapest.
-Selmeczi Kovács A. (2009): Elfeledett magyar mesterségek és népélet. Cser Kiadó, Budapest.