Forráspusztai malmok 1850
               II. katonai felmérés

Egy tájegység forrásokban való gazdagságát eredendően a terület geológiai szerkezete szabja meg. A felszíni vizekről szóló fejezetben már esett szó arról, hogy a beszivárgás milyen nagymértékű a hegység tömbjében, és ennek az eltűnő víznek egy része források formájában bukkan a felszínre a hegy lábánál. A források azonban igen különbözőek lehetnek. Felszínre kerülő vizük eredete alapján az alábbi csoportokba oszthatók:

– Karsztforrások

            a) túlfolyó típusú (Zámoly)

            b) felszálló típusú (Magyaralmás)

– Nem karsztos eredetű források, völgytalpi talajvíz összeszivárgások (Mór, Csókakő, Bodmér)

– Rétegforrások

            a) megegyező üledékképződést követő rétegek forrásai

                                    - dőlésirányban fakadó források (Csákberényi-forrás, Öreg-tó)

                                    - túláradó források - szerkezeti felduzzasztás mentén (Lépa-kút, Vályús-kút)

            b) eltérő településű rétegek forrásai (Szári-forrás)

 

             Forrásaktivitás 1755-1953-ig

A források elhelyezkedése a Vértesi Natúrpark területén – a mészkő előfordulásának függvényeként – viszonylag elszórt, azonban ha a térképre nézünk, láthatjuk, hogy a hegység északnyugati, nyugati része talán gazdagabb forrásokban. 1931-ben Gedeon Tihamér azt írta, hogy „...a Vértes hegység keleti illetve nyugati részének csapadék-bősége a forrásterület azonos oldali forrásaiban a következő évben vízbőséget létesít”. Ez a megfigyelés a Kisalföld felől érkező csapadékosabb atlanti légtömegek hatásának tulajdonítható. A 20. század második feléig sok ideiglenes forrás volt a Vértesben, és az állandóak is változó vízbőségűek voltak. Az 1960-as évek közepén átlagos vízhozamuk 5-6 l volt percenként.

A délkeleti oldal legismertebb – és vízhozam szempontjából legnagyobb – karsztforrásai a túlfolyó típusú Forráspusztai-források voltak Forráspuszta közelében, a Gránás-hegy délkeleti peremén. A forráshelyek nagy része már a 20. század közepén betömődött, vizük azonban az erős szivárgási vízzel együtt patakot formált. Az 1960-as évek közepén a Kincsesbányai bauxitbánya vízelvonó hatása miatt apadtak ki.

Ez a forrásrendszer ugyan nagyon szélsőséges vízjárással, de nagyon nagy vízhozammal rendelkezhetett. Ezt bizonyítják az I. katonai felmérés térképei, melyek szerint 1790 előtt a Forráspusztától Zámolyig tartó kb. 2 km-es szakaszon a forrás vize öt malmot hajtott. A lejtési viszonyokból tudjuk, hogy ezek a malmok csak alulcsapós rendszerűek lehettek, így a sík vidéken nagyon sok víz kellett a működtetésükhöz. A malmok közül még az 1859-ben lezárt II. katonai felmérés térképe is jelöl négyet. 1816-ban a vízre birkafürösztőt építettek a források és a mai országút között. A források vízjárásáról pontos adatokkal rendelkezünk Seidel Ignác a móri uradalom jószágkormányzójának s Németh János zámolyi lakos valamint Pap Zoltán gyűjtésének köszönhetően.

A források újraindulásának hosszabb csapadékos időszak volt a feltétele, mivel a karsztvíz-tárolóba lejutó vízmennyiségnek először telítenie kellett a száraz időszakban beállt karsztvízszínt és a források küszöbszintje között leürült tárolóteret. Következésképpen, a források működése, vagy elapadása nem a rövid, hanem a hosszabb időszakra jellemző csapadékmennyiséggel állt kapcsolatban, tehát a lehullott csapadék mennyiségére a források hosszabb idő elteltével reagáltak. A forráscsoport tehát mint természetes túlfolyó működött, időszakos jellege is az előbbi feltételezést erősíti meg. Ha a karsztvízszint a források küszöbszintje fölé emelkedett, a források működtek, ellenkező esetben működésük szünetelt.

A források legnagyobb mért hozamára 1476 1/p-et (1956. szeptember 9.), legkisebb hozamára 0 értéket (1951. június 12.) ad meg a Kessler-féle Országos Forrásnyilvántartás (1959).

A Forráspusztai-forrásoktól 1,5 km-re Csákvár felé eső másik, ugyanilyen adottságú forrás a Badacsonypusztánál fakadt Szent-víz forrása volt. A forrásba egy 1789-ben a Szent-víz rendezésére készült térkép német nyelvű felirata szerint akkor jött vissza a víz. Ez a forrás – ugyanolyan szélsőséges vízjárással, mint a forráspusztai – egészen a II. világháborúig működött.

Tóth István (sz. 1924 Magyaralmás) csákvári lakos visszaemlékezése szerint „a Szentvíz-folyó: Badacsony lábánál eredő forrásból eredt, mely aztán a Császárvízbe csatlakozott be. „Ezer lukból jött a víz”. Ahol ma a gát (bokorsor) van, ott volt a forrás. Nyáron rettentően hideg volt a vize, télen viszont meleg, amit még Fornán is lehetett érezni. Még a front előtt leállt a forrás, a bánya vitte el a vizét.”

A karszt további töltődése esetén a két forrás ismét „megszólalhat”, bár a Vértes előterében, a csákvári Pogácsa-legelő (korábbi reptér) alatt 3-4 m mélységben és 3 km hosszan húzódó dréncsövek alapjaiban alakíthatták át a hegylábi területek vízjárását.

A Vértes déli részének karsztvizét a Forráspusztai- és a Badacsonypusztai-források helyett ma az ülőkúti és a Fornapusztánál található mélyfúrású karsztkutak csapolják meg. Nyugvó vízszintjük 2010-ben érte el a felszínt így ma már ún. pozitív kutakként működnek. Az ülőkúti karsztkút megjelenésével a Csíkvarsai-rét vízjárása is alapjaiban változott meg. A rét 1984-es élőhely-rekonstrukciós célú vízrendezése után mindig a fornai oldalon tűnt fel először a víz, míg 2010 óta a karsztkút környéki csákvári rész kerül előbb víz alá.

        Ülőkúti karszt-kút Csákvár

Az ülőkúti karsztkút    Csákvár-1.  (1978).

vízhozama            280 l/perc,

hőmérséklete   24 °C

terepszint magassága: 133,5 mBf

A felszálló típusú Magyaralmás környéki sziklaforrások között fakad a Vértes legjelentősebb vízhozamú forrása, a magyaralmási Karszt-forrás, amely percenként 500–1000 l vizet hoz a felszínre. Vize ennek is meleg, egész évben 15,5 °C körüli, ami a főkarsztvízrendszer természetes hőállapotára utal. A langyos források térbeli elhelyezkedése a mészkarsztvizek felszínre érkezését megkönnyítő szerkezeti törésvonalakra utal.

                        Vörösmarty-forrás

A források vízhozam szempontjából kevésbé jelentős tagjai a Vértesalja homokforrásai. Vízhozamuk még a nagy karsztvízszint- süllyedést okozó bányászati tevékenység előtt is erősen ingadozó volt. A Móri-árok törésvonalában valaha jelentős források törtek felszínre. Ezeket Kitaibel Pál és Tomcsányi Ádám térképezte fel 1810 elején, amikor a földrengés sújtotta térséget bejárták. A Bodajki-tavat tápláló források az 1950-es években még 72 l vizet adtak másodpercenként, de meleg karsztvizüket 1969-ben javarészt elapasztotta a bányászkodás. A balinkai szénbányáknál történt 1965-ös vízbetörés következtében a tóforrások vízhozama negyedére (1 m3/perc-re) csökkent. A hegység belsejének kopár dolomitfelszínén nem erednek források, csak a belső kismedencék peremterületein, amelyek geológiai felépítése eltérő. A gánti és vérteskozmai források fiatalabb korú tengeri üledékrétegek vizeiből táplálkoznak. Ilyenek a Kaszap-kút, illetve a Vörösmarty-forrás Kápolnapusztánál.

A Gánti-forrás Gánt belterületén a Vértes második legjelentősebb vízhozamú (15 l/perc) forrása. A legnagyobb hozamú forrás Szár község belterületén fakadó falusi forrás, melynek 21 liter/perc hozama van 

A táj további forrásai közül a Móri-árokban fakadó árkipusztai Diós-forrás kis vízgyűjtő területe ellenére állandó. A Mór fölé magasodó Antal-hegy északi oldalán egy harmadidőszaki mészkőből fakadó karsztforrás, a Lépa-kút ered. Várgesztestől északra találjuk a Mátyás-kutat, a Szarvas-kutat és a Szép Ilonka-forrást.

A Szálláskúti- és a Holdvilág-ároknál található források vize biztosította egykor az itteni gőzüzemű kisvasút vízigényét. A Holdvilág-ároknál még ma is láthatjuk ennek vízgyűjtő medencéjét.

Említésre méltó továbbá a szép környezete miatt kedvelt Mocsárbereki-forrás, amely Oroszlánytól délkeletre, a Csáki-várrom közelében található. Kirándulások alkalmával érdemes felkeresni a mindszentpusztai és a vértessomlói (Mária) a vérteskozmai Kaszap-kút forrásait, ahol kiépített pihenőhely is várja a turistákat.

A hegylábi dolomitlejtő szélén fakad Csákberényben az Öreg-tó forrása, illetve Csákváron a Téglaházi-forrás, mely ma már az itteni tavat táplálja. További Csákvár környéki források a Káposztáskertben fakadó Dó-kút, a Gulyakúti-forrás, és a löszhát rétegvizeinek kibukkanásánál található Ülőkúti-források. Ugyanezen löszhát korábbi rétegvizeit ma már az 1983-ban elhelyezett dréncsövek csapolják meg a Vadalma nevű szántónál, az így nyert víz a Csíkvarsai-rét természetvédelmi területét táplálja.

Bár a Csákvár és Oroszlány közötti országút mellett található egykori Árpád-forrás kiépített helye már az 1970-es években megszűnt, az út alól feltörő rétegvíz továbbra folyamatosan szivárgott, így állandó balesetveszélyes helyzetet teremtett. Az út 2008-as felújításakor a Pro Vértes Közalapítvány kivitelezésében elhelyezésre került az út alá és mindkét oldalára egy-egy dréncső, melyeknek gyűjtője az út alatti rétegvizeket az út Petre-cser felé eső oldalára vezeti ki. Sajnos az út alépítményeinek kivitelezése túl jól sikerült, így a rétegek megbolygatása és átvágása miatt a forrás pillanatnyilag eltűnt.

2011-ben Fornapusztán a legelő bivalyok egy rejtélyes építményt fürödtek, dagonyáztak ki a Császár-patak medrében. A Fornapusztai-hídtól 300 m-re, a patak medrében mindkét oldalon egy szélesen kiöblösödő lankás rész vezet le a vízhez. A patak jobb partján faragott (vágott) édesvízi mészkőből falazott kb. 1,2 m magas fal látszott. A fal anyaga és megmunkálása nagyon hasonló a Geszner-háznál és a csákvári szeszfőzdénél levő vízi építményekéhez. A patak túlsó oldalán a lankás feljáróra merőlegesen gerendákat helyeztek el a felszínen. A második katonai felmérés térképe a patakon keresztben egymással párhozamosan két építményt jelöl. A rejtélyes építményt a helyszínen, térképeken és különböző uradalmi dokumentumokban is igyekeztem beazonosítani. Első feltételezésem egy vízi vágóhíd volt, amelyből korábban több is volt az országban, egy éppen a közeli Tatán, amely szintén Esterházy birtok volt. Felvettem a kapcsolatot a Létavértesen található utolsó vízi vágóhíd tulajdonosával is, de beszélgetésünk nem vitte előrébb az építmény funkciójának kiderítését. A Kiskunság népi állattartása című könyv (Tálasi 1936) olvasása közben jöttem rá, hogy ez az építmény egy egykori juhfürösztő lehetett, amelyet a juhok nyírás előtti fürösztése céljából építettek (a fürösztés a gyapjú minőségének javítását szolgálta). A tanyáról kiterelt állatokat áthajtották a hídon a jobb partra, majd visszafordították őket a juhfürösztőre. A jobb part meredeken kiépített részéről a birkák kénytelenek voltak beleugrani a vízbe, ahol a patakon jelzett két „építményről, hídról” Y alakú hosszú fákkal lenyomkodták, és a vízben állva alaposan meg is mosták őket, majd kinyomkodták a gyapjúból a szennyes vizet. Ezután a szerencsétlen, víztől elnehezedett állatokat kisegítették, és a keresztben lefektetett kapaszkodógerendákkal segített lankás feljárón kimehettek a mederből. Az építményt, amelynek a Csákvári szeszfőzdénél volt a párja, később a hivatalos dokumentumok között, a Vízikönyvben is megtaláltam. Ugyanilyen építményekről Taffenner Antal Vértesboglárnál és Szárnál, Seidel Ignác (1898) pedig Forráspusztánál is említést tesz.

Míg az 1820-as évek végén a birkaúsztatással és a nyírással kapcsolatos utasítás tömören csak annyit mondott, hogy mindkettő „tisztán és rendesen” történjék, az 1830-as évek elején már utasításba adták a tiszteknek, hogy „legyen gondjok és egész tehetségök, iparkodjanak, semmi munkát sem kímélvén, hogy a gyapjú igazán tiszta legyen” (Fatuska 2008). Ennek javítása érdekében a Lamberg-uradalomban lévő Forráspusztán 1816-ban birkaúsztatót létesítettek. Ezt megelőzően a csákberényi és a zámolyi birkákat Bodajkra hajtották úsztatni. A birkaúsztató létesítése is arra utal, hogy már igen finom gyapjút adtak a nemesített állatok, melynek minőségén az úsztatással, mosással is javítani akartak (Demeter & Lukács 2001). Az Esterházy-uradalomban 1831-ben négy új birkaúsztatót építettek, illetve két korábban létesítettet alakítottak át az addigi 12 öles helyett 14 ölesre (a hosszabbítást azzal indokolták, hogy az építéskor nem vették figyelembe azt, hogy a vízbe ugró birkák úszásának távolsága az ugrással megrövidül). Az 1830-as évek végére már legalább tíz ilyen, deszkával bélelt hatalmas úszómedence létesült az uradalomban. Bevezették az ismételt úsztatás rendszerét, első nap csak úsztatták a birkákat a medencékbe öntött, „hévmérőkkel” ellenőrzött hőmérsékletű meleg vízben, másnap viszont már a medencék szélén „mosó emberek”, „birkás cselédek”, béresek, napszámosok helyezkedtek el, akiknek kötelessége volt a birkákat részletesen előírt szabályok szerint addig mosni, míg a gyapjú teljesen meg nem tisztult. Ezután ismét úsztatták az elgyötört állatokat, hogy a felborzolt gyapjú természetesen rendeződjék el. A gyapjú száradását a nyírás és osztályozás követte (Szabad 1957).

Ezek a birkaúsztatók mint vízi létesítmények a patakokban épültek meg, s a korszerű vízügyi adatbázisban (Vízikönyv) az 1860-as évektől már rögzítésre és engedélyezésre is kerültek, természetesen a megfelelő műszaki paraméterekkel. Ilyen birkaúsztatók voltak a Merán-uradalomban Forráspusztánál, az Esterházy-uradalomban Csákváron (a mai szeszfőzdénél), Fornapusztán (a mai hídtól délre), valamint Vértesbogláron (Tafferner 1941) is. Ezeknek a juhfürösztőknek az elszórt köveit ma is láthatjuk a medrekben és a patakok partjain.


Irodalom

-Szabad Gy. (1957): A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémiai Kiadó, Budapest.
-Tafferner A. (1941): Vértesboglár. Egy hazai német település leirása. Budapest. /Német néprajztanulmányok 2./