Darumadár, mondja a magyar népnyelv, s Fekete István szerint a magyar csak azokhoz a madárnevekhez teszi hozzá a madár nevet, melyek igen közel állnak a szívéhez. Fecskemadár, gólyamadár, kakukkmadár, s darumadár, e néven szólítjuk őket, s így szerepelnek a különböző népdalainkban is. A magyar nép e kedves madara egykor az éberség az őrködés szimbóluma volt. A magyarországi ciszterci szerzetesrend szimbóluma is a fél lábon őrködő daru, mely felemelt lába ujjai közt követ vagy egy hantot tart. A legendák szerint ugyanis a darucsapat biztonságáért őrködő madár, ha véletlen elaludna, úgy a kő vagy hant kiesik az ujjai közül, s felébred.
Talán ez az éberség s vigyázás miatt vált a török hódoltság határán húzódó végvárak vitézeinek is a darutoll fontos vitézi viseletévé. Az időszak vadászó, madarászó emberei által szállított igen értékes “árucikke” volt a vitézi élet nélkülözhetetlen látványeleme, a daru- és a kócsagtoll, melyet aztán a lápi emberek, rétészek, darvászok szereztek be. De nemcsak a tolla, hanem felnevelt betanított fiatal darvak is igen kelendőek voltak. A múltban nagyon sok háznál, de várainkban is tartottak legalább egy-két szelíd darut. Ez a szép nagy madár amilyen vad és félénk a természetben, olyan nyugodt, ha már az emberhez szokott. Mikor jókedve kerekedett, magát illegetve lépegetett az udvaron, kis gallyat vett a csőrébe, feldobta elkapta. Ha kiáltozva szárnyát csapkodva keringélt az udvar közepén, akkor rossz időt jósolt.
Adjuk át a szót azonban Takács Sándornak, e korszak igazán értő krónikásának.
„A mocsárvilág madarai között a karcsú darvak voltak őseinknek legkedvesebb madarai. A sólyom az arisztokrata világ választott madara volt; a daru ellenben az egész magyar népé! […] A magyar nép életének oly sok jelenségében szerepelvén a darumadár, bizonyos dolog, hogy eleink nemcsak repülni látták a darvat, nemcsak a lápok rejtélyes világában szemlélhették a kedvelt madarat. És csakugyan azt látjuk, hogy a hódoltság korában várainknak, kastélyainknak és udvarházainknak rendes lakói voltak a darvak. […] Mivel pedig a darutollnak jó ára volt, a föld népe közt is sokan akadtak, a kik darvászattal keresték a kenyerüket s a vásárokon árulgatták a tollat. A tollak kötésével, vagyis a forgók elkészítésével külön mesterek foglalkoztak, a kiket tollkötőknek hívtak. […] A sisakon a mieink jobbára hajtott tollat hordtak. A pajzsokon is szokás volt a tollviselés. […] A rengeteg darutoll, a mit a mieink s a törökök hordottak, a darvak vadászása útján nem volt megszerezhető. Hiszen tudjuk, hogy darut lőni ma is igen nehéz dolog, elevenen megfogni meg még nehezebb. […] A darvászoknak mestersége sok ügyességet és sok tapasztalatot kívánt. Ismerniök kellett a nádasok és lápok minden rejtekét. Tudniok kellett a madarak járását és fészkelő helyeit. […] S nemcsak a fészkelő helyeket kellett felnyomozniok, de tudniok kellett az időt is, mikor szedhető ki a fészek. Ha korán szedték ki a fiakat elpusztultak azok. Ha későn mentek értök, csak hült helyüket találták. A régi időben azonban a mocsárvidék falvainak népe úgy értett mindenhez, hogy az uraknak évenkint szolgálhatott darufiakkal s adózhatott darutollal. Mert hát a daru és a gém tolla bizony mind nálunk, mind a töröknél adószámba ment. […] Mondanunk sem kell, hogy a sok darutollat, a mit a törökök ajándékba és adóba kaptak, az alföldi darvászok szelíd darvai nevelték. […] Nádasdy Ferencznek kapuvári tisztje írja 1572-ben:»Küldtem vala te nagyságodnak valami darutollakat, kiket nagyságod itt való darvai neveltek«. […] …szelíd darut még a XVIII. században is tartottak. Sőt az alföldi udvarházak némelyikében még a letünt század ötvenes éveiben is tartottak darvakat. […]”
A nagy lecsapolás időszaka előtt (1764) a Csákvári-lapály kiterjedt mocsárvilágában még éltek a darvak, kócsagok, hiszen Bél Mátyás még a XVIII. század elején is ezt írta: „Nagy számban vannak itt erdei madarak: fogoly, császármadár, túzok, daru. Hasonló bőségben tenyészik a vízi madarak számos fajtája is.”
A nagy lecsapolások után sem ”lett nálunk népszerűtlenné, hanem csupán ritkává. A XVIII. században megkezdték a mocsarak lecsapolását és a folyók szabályozását. […] Az ember lassan-lassan legyűrte a vadvizek hatalmát. Eltünt az ingoványok rejtelmes világa. A lápok nefelejtslepte kék mezeiről, csillagvirágos réteiről, locsogófüves iszalagos és hináros süppedékeirőI ma már csak a megsárgult levelekben s Jókai Mórnak örökszép leírásaiban olvashatunk.” Takács Sándor
Aztán még nagyobbat fordult a Világ! „Leigázzuk a Természetet”, volt egy időszak jelszava, s valóban, mocsaraink lápjaink utolsóit is lecsapoltuk, agyonmérgeztük földjeinket, s évszázadnyi időre eltűntek az őszi égen v alakban úszó messzehangzó krúgatásukkal a darvak is. Átvonulóban tavasszal, ősszel az Alföldön még csak-csak lehetett látni, azonban a Dunántúlon már csak elvétve fordult elő még vonulóként is.
1980 március 27-én egy fiatalember ballag a Csíkvarsai-réten. A messziről szemlélő számára az látszik, hogy valamilyen állványt cipel, mellyel időnként megállva nézeget valamit. Közelebbről azonban már látszik, hogy egy háromlábú állványon egy hatalmas teleobjektíves fényképezőgép van s a lencse irányában egy 1896-ban Magyarországról kipusztult impozáns madár képe jelenik meg: egy daru! E fiatalember én voltam majd 43 évvel ezelőtt, a daru pedig a remény hírnöke, hogy van értelme egy sor természetvédelmi intézkedésnek, lesz még egyszer daru Magyarországon.
Valóban így is történt! A Csíkvarsai-rét látványos élőhelyrekonstrukciói (1984, 1994, 2000, 2010,) után egyre gyakrabban jelentek meg már az átvonuló darvak, s 1995-ben át is nyaralt egy példány. 2016-ban egészen karácsonyig tartózkodott itt egy 300 pd-ból álló darucsapat. Azóta folyamatosan növekszik az átvonuló, átnyaraló állomány, sőt már magyarországi fészkelése is bizonyított. A nagy kócsag az idei évben költött ismét a Csíkvarsai-réten!
2022 nov. 4-én folyamatosan lehetett hallani a vonuló darucsapatokat, így aztán nem is csodálkoztunk különösebben, hogy a ködös időben délutánra már a Csíkvarsai-réten 1500 daru volt, mely szám a délután egyre érkező csapatokkal felment 3000-re. A vadlúdvonulás szempontjából a Zámolyi-medence s a Csíkvarsai-rét már hosszú ideje fontos telelőhelynek számít, azonban a darvak eddig ilyen számban nem jelentkeztek.
Mi teremthette meg ennek a feltételeit? Mindenekelőtt azt hiszem a legfontosabb két tényező, a 40 éve tartó élőhelyfejlesztő, s fenntartó intézkedések sorozata, s hogy e területen 25 éve nem dördült el lövés vízivad csapatokra. A harmadik, talán az idei évre jellemző, a hatalmas aszály, mely eltüntette ezen égi országút földi állomásainak apró vizes élőhelyekből álló láncolatát, s ma egy ilyen kis vízfelület, mint a 8 hektáros Téglaházi tó is a túlélés esélyét jelenti a fáradt vándorok számára.
Fantasztikus élmény volt nézni a ködös szomorú időben egyre érkező nagy csapatokat, amint már nagy magasságból lábaikat leengedve, csapongva, ereszkedtek le, s közben krúgatva üdvözölték a számukra alkalmas élőhely látványát.
A réten azonnal táplálkozni kezdtek, csatárláncba állva, csipegetve haladtak, egy-egy helyen hosszasabban csipkedtek valamit. Az alaposabb vizsgálat után derült ki mit is csinálnak elmélyülten e nagy madarak. A szürke marhák legeltetése után hátramaradt trágyalepényeket forgatták teljes buzgalommal, s az alatta meghúzódó rovarokat, s a trágyában csírázó magokat eszegették. Megható volt látni, ahogy egy-egy ínyenctál kínálatán két idős egy fiatal daru is osztozott. Ez egészen biztosan egy családot jelentett, mely a darvaknál nagyon szoros kötelék. A darvak ugyanis egy életre választanak párt és a fiókáikat is hosszú ideig nevelgetik a darulét veszélyeire, táplálkozási, vonulási stb tapasztalataira. E táplálkozási forma oktatását láthattuk a három daru viselkedésében. A csatárláncban táplálkozó nagy madarakat szemlélve időnként magasra ugró felrebbenő madarakat is lehet látni a csapatban. Így ősszel is gyönyörködhetünk a híres darutánc tánclépéseiben, melyre a néprajzosok szerint sok tekintetben hasonlítanak a néptáncaink is. A táncolni kezdő daru fel-felugorva szárnyát lebbegetve hívja táncba a párját, s rövidesen már ketten járják. A példa aztán ragadós, mert szép őszi napsütéses időben egyre többen kapnak kedvet hozzá, s a csapat egy része, aztán krúgatva, ugrálva járja a sárgára aszott őszirózsás gyepen a darutáncot.
A napirendjük kötött, reggel kihúznak a táplálkozóterületekre, majd délelőtt folyamán visszajönnek, itatóhoz, s délután még egy hullámban kiözönlenek, s csak alkonyatkor, vagy már teljes sötétben térnek vissza, húznak be hatalmas hangzavarral a biztonságos éjszakázóhelyre.
E szép ősi hang, mely mostanában betölti Csákvár légterét is, sok ember figyelmét keltette fel, némelyekben egész érdekes érzéseket keltve, sokat kérdezgették, hogy mi lehet ez.
E hang azt jelenti: Csákvár környéke, számtalan természeti és kultúrtörténeti értéke mellett feliratkozott a daruvonulás éjszakázóhelyeinek térképére is.
Viszló Levente