(Staudt család)
Mór lakosságának 1715. évi összeírásában a legnépesebb szakma az ácsoké volt. Már akkor négy ács tudott megélni a rohamosan népesedő faluban. Az idetelepülők ugyan többnyire a maguk készítette sártéglából saját kezűleg falazták fel házaikat, de a tető elkészítését ők is inkább szakemberre bízták.
A tetőszerkezet felállítása nem sok időt vett igénybe, annál többet anyagának elkészítése. Régen nem voltak gatterok (keretfűrészek), így kézi bárdolással faragták a sok gerendát abból a fából, amelyet az építkező maga vágott ki télen az uraság erdejéből. (Ezért mondjuk a faragatlan stílusú emberre, hogy bárdolatlan.) A Lamberg-uradalom rendtartásából ismert az, hogy a házat építő jobbágy jogosult volt ingyenes épületfára. Ezt a főerdész utalványozta ki, miután meggyőződött az igény jogosságáról, a móri jobbágyzendülés (1791) után azonban már csak pénzért kaphattak szarufának, gerendának vagy lécnek való faanyagot, „és nem az régi tetszésük szerint!” – szólt a tulajdonos rendelkezése.
Az ácsok azonban nemcsak az épületek tetőszerkezetét készítették el, hanem a móri présházakban még ma is látható ún. „bálványprések” százait is. Az ehhez szükséges faanyagot a múlt században még szinte érintetlen tölgyesek kínálták. Akadtak bennük olyan faóriások, amelyeket csak úgy tudtak ledönteni, hogy a hosszú ún. „stájer-fűrészt” csak alig egy arasznyit lehetett két embernek jobbra-balra húzogatni. Herzog Károly Kossuth utcai mester egy méter széles nagy keretfűrészébe sem mindig fértek be ezek a hatalmas fatörzsek. Az ácsok aztán fűrésszel, szekercével kifaragták a mintegy 3,5 m-es alsó és az 5 m-es felső présfát, a bálványt. Az utóbbit négy erős láb tartotta. A préságy vagy préstányér nagy mérete (110×90×15 cm) miatt két részből lett összeállítva. A felső présfa elején a csavaranya szerepét betöltő káditó (Miedel) helye lett kivésve. Ennek belső, menetes részébe került a csavarszár, az orsó (Spindl). Utóbbi kivételesen nem tölgy, hanem nyílegyenes vadkörtefából készült. Ennek aljára erősítették a mintegy 1 m2-es fakeretet (Steinkranz), amelyre nehezékként lapos köveket raktak. A cefrét magába fogadó kórus, a liba és a pap elkészítése ugyancsak az ácsok munkája volt. E hatalmas alkotást - éppúgy, mint az épületek tetőzetét – egyetlen vasszeg vagy csavar nélkül csinálták meg, a részeket összetartó szegek is fából készültek.
Kár, hogy ezeket az öreg préseket (a legrégebbi, amelyet láttam az 1770-es évszámot viselte) a présházak lebontása során szétszedik és felaprítva eltüzelik, pedig több tiszteletet és sajnálatot érdemelnének, hiszen nagy-, sőt dédapáinkat is szolgálták, és ahogy régen gyakran hallhattuk: „Hosszú életük során már nagyon sok mennydörgést hallottak!” Schwartz. (2002)
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Schwartz A. (2002): A móri németség története és élete. Schwartz Alajos. Mór.