A térség legjelentősebb, legtekintélyesebb és legnépesebb mesterségének művelői, a fazekasok már a 18. században céhbe tömörültek, melynek központja Csákvár volt. Bizonyítja ezt pecsétnyomójuk, melyen az 1778-as évszám található. A pecsétnyomó Ádámot és Évát ábrázolja a tiltott fa alatt, jelképezve, hogy „por vagy te s ismét porrá leszesz” (Mózes I. könyve), valamint utalva arra, hogy porból és sárból teremtette Isten az első emberpárt, miként a fazekas is agyagból készíti edényeit. A karácsony mellett legnagyobb ünnepük Szent Flórián napja volt (Szent Flórián a fazekasok – és más tűzzel dolgozó iparosok, pl. kovácsok, tűzoltók stb. – védőszentje). Minden céhnek megvolt a maga zászlója, amelyet a templomban őriztek, s ez alatt vonultak ki az ünnepélyes körmenetek idején. „A céh zászló még az én gyermekkoromban megvolt. Már nem emlékszem, milyen anyaga volt a zászlónak, de azt tudom, hogy mind a két oldalán olajjal festett kép volt. Az egyik oldalán Flóriánt ábrázolja, amint az égő házra vizet önt.” – nyilatkozta Csizmadia János fazekasmester 1936-ban. Flórián napján, május 4-én a fazekasok sohasem dolgoztak. Délelőtt misére mentek, délután pedig a céhmester házánál mulatságra jöttek össze. A mulatozás előtt céhgyűlést, főgyűlést tartottak, ahol a céhtagnak jelentkezőkről eldöntötték, hogy tagok lehetnek-e vagy sem. Az évi közgyűlést december 24-én, Ádám és Éva napján tartották. Minden harmadik évben ekkor választották újra a vezetőséget, melynek tagjai a céhmester és az atyamester (a céh legidősebb tagja, aki a legények dolgaival foglalkozott) voltak. A céhmester volt a céh vezetője, fő gondviselője, érdekeinek védője, törvényeinek őre, a tagok bírája, a mesterek ellenőre és a szervezet pénztárosa is. Esküjének szövege így hangzott: „ Én … esküszöm, [...] hogy ezen becsületes Fazekas Czéhnek Elöljárójává választván, a Kegyes Privilégium Artikulusait híven és Szorgalmatosan meg fogom tartani, és Mester Társaim Által is megtarttatni; – A Czéhek Jövedelmeit igaz Lélek Szerént bészedni, és Azzal takarékosan bánni, a Vigyázásom Alá adott Személlyekre, és dolgokra Szorgossan gondot viselni, egy Szóval a Czéhnek Javát és Becsületét mindenképpen fenntartani fogom és a Czéh Gyűlései titkait senkinek ki nem jelentem.” Feladatai közé tartozott többek között az, hogy két-három „vén mesterrel” – akiket később mívlátó- vagy látómesternek neveztek – sorra járják a műhelyeket, megvizsgálják a termékeket, hogy rossz munkával ne hozzák szégyenbe a céhet. Vásárok alkalmával valamennyi eladni vitt terméket megvizsgáltak, amiért a mester díjat, látópénzt fizetett a céhnek. A hibás tárgyakat elkobozták, és ilyenkor bírságot szedtek a céh javára. Az évenkénti országos vásárokon – bár akkor mindenkinek „szabad volt a vásár” – az idegenek, a nem helybeli céhes művesek, no meg a kontárok csak akkor árusíthatták termékeiket, ha a mívlátók azt jónak ítélték (a látópénzt persze ők is megfizették). A céhmester vigyázott arra, hogy a céhen kívüli kontárok vagy fuserek a céh hatóságának területén ne dolgozzanak. Az ilyenek szerszámait, termékeit a céhmester céh javára elkobozta.

A fazekasmesterség tanulása tán nehezebb volt, mint más mesterségé, mert sok gyakorlat kellett a korongoláshoz. Egy gyermek 8-9 éves korában szegődhetett el inasnak valamelyik mesterhez, aki általában megkérdezte tőle, hogy jószántából jelentkezik-e, vagy „úgy verték a mesterségre” (utóbbi esetben bizony eltanácsolták a jelentkezőt, tudták, hogy az ilyesmiben nincs köszönet). Aztán azt kérdezték meg, balog-e, mert balkezest nem vettek fel. Végül arról győződtek meg, hogy törvényes házasságból származott-e, mert ez is feltétel volt. Ezt kétheti látidő követte. A mester megtapasztalta, milyen a gyermek erkölcse, kézügyessége, az inas pedig, hogy milyen a hely, a mester, annak családja, és hogy a mesterség tényleg a kedvére való-e. Ha valamelyiküknek valami nem tetszett, békességgel elváltak. Ellenkező esetben sor került a szegődtetésre. A szakmát az inas munkából, munkával tanulta meg. Először részt vett az agyagfeldolgozásban, kisebb tányérokon, virágcserepeken gyakorolta a korongolást. Az inasidőben kosztért, kvártélyért és a tanulásért dolgozott. Ha nemcsak jól haladt, hanem engedelmes, szorgalmas is volt, fél évet is elengedett a mester az inasidőből, ami egyébként 3–5 évig tartott. Ha a mester úgy ítélte, hogy nem vall vele szégyent, sor került a felszabadításra, melyet inaspróba előzött meg. Ez egy próbadarab elkészítése volt, amivel a mesterségben való jártasságát, a legénysorra való alkalmasságát bizonyította az inas, s ha arra érdemesnek találták, próbadarabját elfogadták, kiállították részére a szabadulólevelet, amelyért megszabott díjat fizetett. Ezzel a legény még nem fejezte be a tanulást, de már bérért dolgozhatott. Meg kellett ismernie, miként dolgoznak más műhelyekben. Kezdetben a településen lévő, később idegen műhelyekbe kellett elszegődnie. A 15. századtól a céhlevél is előírta a 2-3 év vándorlási időt. Az idegen településen a legény átadta a céh atyamesterének az okmányait, melyet a 18. században a vándorkönyv váltott fel. Szegődtetése napján illett belépnie a legények céhébe is, és megfizetni az előírt díjat. Az első gyűlés napján a legények tisztelő poharat adtak neki. A céhládában őrzött iratait távozása napján kapta meg, mestere megírta számára a kundasaftot, a bizonyságlevelet munkájáról, illetve a későbbiekben beírta ezeket a vándorkönyvbe, aztán néhány poharat köszöntve elbúcsúztak egymástól, de az tilos volt, hogy a legény ilyenkor „külön ünnepnapot rendezzen”. Mikor az előírt vándorlás ideje letelt, és elegendő tőkéje gyűlt össze a saját műhely létesítéséhez, kilépett a legénysorból, hazatért, vagy olyan településre vándorolt, ahol szívesen telepedett le, és bejelentette a céhnél mesterré avatási kérelmét, bemutatta okmányait. A 18. század végétől kezdve előbb egyévi szolgálatot, mesteresztendőt követeltek tőle.

Ha mester akart lenni, akkor el kellett készíteni mesterremekét (ez általában egy nagy edény készítése volt). Csákváron a 60 iccés (kb. 50 l-es) lakodalmas fazék és a rőfös tál (kb. 70 cm) volt a megkívánt mestermunka. Mindkettőre találunk példát a csákvári Vértes Múzeumban. Az egyik legnagyobbként számon tartott ún. Sebestyén-féle tálat a Néprajzi Múzeumban őrzik. Ezt Sebestyén Lajos a testvére segítségével készítette, mivel méreténél fogva egy ember nem tudta volna megcsinálni. Az egyik hajtotta a korongot, a másik pedig formázta. Előfordult, hogy ha nem akart sikerülni a remek, akkor az egyik öregebb mester ült oda a koronghoz, és gyorsan megcsinálta a legény helyett, míg a bizottság bent a szobában borozgatott. De az sem volt ritkaság, hogy a céh újabb pénzt akart kicsikarni a mesterjelöltből, ilyenkor megtörtént, hogy egy óvatlan pillanatban meglökték a korongot, és máris tönkrement a munka. Ha a művet hiba nélkül valónak találták és jóválták, akkor a jelölt mesterjogot nyert, megkapta a mesterlevelét, aztán meg kellett adni a céhnek a mesterasztalt. A legszűkebb mesterasztal négy tál tisztességes étekből álló ebéd volt, gyümölccsel, elegendő borral, ahová hivatalos volt az összes mester, a mesterek feleségei, esetleg a legények is.

A legifjabbik mester kötelessége volt egy évig ún. szolgálómesternek lenni. Neki kellett vásár- és ünnepnapon a céh gondozta templomi oltáron a gyertyákat meggyújtani és eloltani, a céhgyűléseken „a céh dolgában fáradozni”. Ő szolgálta fel a lakomákon a bort, de nem részegedhetett le, hogy „az öreg mesterek megborosodván, rájok vigyázhasson” és őket hazakísérhesse. Feladata volt a beteg mestert ápolni, a halott mester sírját ifjú mestertársaival megásni, koporsóját a sírhoz vinni. Mindezt „a maga dolgát félretéve”, az öreg mesterek ellen nem zúgolódva kellett, hogy tegye. Legfontosabb kötelessége azonban az volt, hogy egy éven belül megnősüljön. Szolgálataiért egyetlen jutalmat kapott: kulcsos mester is lehetett, ő őrizte a céhláda második kulcsát. Tisztségét addig gyakorolta, amíg a következő gyűlésen új mestert nem avattak, s a fiatalabb át nem vette a helyét.

Az a mester, aki a munkáját becsülettel végezte és józanul élt, éppúgy gyarapodott anyagiakban, mint tekintélyben, hírben. Ha emellett kreatív, ambiciózus ember is volt, valamint úgy gondolta, hogy a munkáit másként is készítheti, mint az elődök, választhatott: megalkudott vagy elhagyta a céhet, és az 1800-as évektől kezdve engedélyezett kizárólagos privilégiumot kérve saját elképzelései szerint dolgozott tovább.

Bár a céh az utolsó pillanatig küzdött létezéséért, a társadalmi igény már a céhrendszer megszűnését, az iparszabadság bevezetését kívánta. Az 1860-as évekre a céhek már csak formális intézmények lettek, és átadták helyüket az ipartestületeknek. Amikor 1874. január 5-én a magyar törvényhozás megszüntette a céheket, Csákváron egy ipartársulat – Csákvári Vegyesipari Társulat – alakult annak érdekében, hogy megóvja az iparosokat a szabad ipar létrejöttéből származó veszélyektől, és összetartsa őket. A céh és az ipartársulat között a legnagyobb különbség az volt, hogy megszűnt a remek, ezért emlegették az öregebb mesterek a céhet úgy, mint „a remekölés” idejét.

A nagy szakértelmű fazekasmesterek igényes munkája révén Csákvár az ország egyharmadát ellátó fazekasközponttá vált. Csákvár jelentőségét a fazekasok száma is megmutatja: 1833-ban 193 fazekas dolgozott itt, de még 1900-ban is 131 fazekas rendelkezett iparengedéllyel (Kresz 1976, 1991), s ezzel Csákvár egyértelműen a Dunántúl legnagyobb fazekasközpontja volt. Domanovszky György a magyar népi kerámiáról szóló könyveiben 14 községet sorol fel, melyek a csákvári céhhez tartoztak: Szár, Lovasberény, Zámoly, Gánt, Magyaralmás, Vál, Dunapentele, Mór, Bodajk, Csókakő, Ondód, Csesznek, Bicske és Mány. A háborúk nehéz éveit követően csak néhány fazekasmester próbálkozott tovább a szakma továbbvitelével, de az életmód és a társadalmi környezet változása miatt nem sok sikerrel. A fazekasok száma már az első világháború előtt rohamosan csökkenni kezdett, és a fazekasság megmentése érdekében Csákváron is tanfolyamot tartottak, melyet 1909-től 1913-ig egy mezőtúri fazekas, Hegedűs Károly vezetett. A tanfolyam hozott bizonyos technikai újításokat, például az agyaggyúrógépet, megkönnyítve ezzel az előkészítő munkákat. Ezek a „túlélő”-tanfolyamok nagyban hozzájárultak a meghatározó fazekasközpontok jellegének, motívum- és formakincsének elvesztéséhez.

Az első világháború kitörésével a társulat sok fiatal tagja a harctérre vonult. A háború alatt csak két fazekas dolgozott, s mivel nem volt máz, mázatlan edényeket csináltak, amibe „beleragadt a leves”. A háború elvesztése után a tagok összetartása lehetetlenné vált. A nehéz viszonyok között nem sikerült az ipartestület újjáalakítása. Mikor ismét folytatni lehetett a mesterséget, az iparosok száma újra csökkent, és 1926 táján egyesült a felső- és az alsóvárosi kerület. Krasztina Lajos ezt írta 1932-ben a Csákvár története című könyvében: „ma már hanyatlásban van a híres csákvári fazekasipar, mely a vármegye határán túl is annyira híres volt, jóllehet még ma is 25 fazekas iparos él Csákváron, akiket még ma is felkeresnek messze vidékről az edénykereskedők, és akik maguk is szállítják a lovas-kocsikon, mint egykor őseik, a mázas cserépedényeket faluról-falura, városról-városra.”

Kresz Mária szerint 1939-ben 21 fazekas dolgozott. Ebben az időben a csákvári származású Paulini Béla biztatta a fazekasokat – némi eredménnyel – a hagyományos formák, díszesebb edények készítésére. Újabb tanfolyamot is tartottak, vezetője iparművész volt.

A II. világháború után – amikor a súlyos háborús pusztítást szenvedett községben a mázhiány is nehézséget jelentett –, már csak néhány fazekas folytatta hűségesen ősei munkáját. Csizmadia János, a Horváth testvérek, István és Sándor, Nagy János és fia, József, valamint Vas Kálmán.

1969-ben új szövetkezet alakult, melynek tagja volt a mesterséghez visszatért, tapasztalt fazekas, Dezső József, aki a korongot forgatni tanuló fiatalokkal reménységet keltett, hogy talán mégsem fog kihalni a csákvári fazekasság.

A mesterség eredete

Csákvár talaja kitűnő agyaglelőhelyül szolgált az ott élő lakosságnak, akik a jó minőségű agyagot ősidők óta edénnyé formálták. A település már a rómaiak idejében is jelentős volt, Floriana néven ismerték. A római kerámiák technikailag már fejlettek voltak, és hatással lehettek az itt kialakuló fazekasságra. Ezt bizonyítják a vörösfölddel bedörzsölt csákvári korsók, melyek kísértetiesen hasonlítanak a középkori és pannóniai korsókra. A mesterség ősiségét bizonyítja továbbá a csákvári fazekaskemencék hasonlatossága az antik égetőkemencékhez. Krasztina Lajos Csákvár története című munkájában (1932) írja a fazekasságról: „Csákvár az 1800-as évektől kezdve a dunamelléki községek híres Céh Központja volt. Iparosai a vármegye legtávolabbi részeire is eljártak vásárokra, melyeken jó iparcikkeiket tisztességes áron tudták értékesíteni.”

A mesterség ágai

Csákváron az agyagművesség több ágra oszlott, amelyeket szigorúan megkülönböztettek egymástól. A szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték, aki tűzálló földből, fazékföldből, az ún. bajtati földből dolgozott, amit az erdőben bányásztak. A fazekas sütő-főző edényeket készített, főleg fazekat, de lábast, sütőt is, melyek praktikusságuk és minőségük révén nagy hírnevet szereztek a csákvári fazekasoknak. A tálasok – a tál, a tányér, a köcsög, a bögre, a kancsó mesterei – más agyagból dolgoztak, az ún. tálföldből, sárgaföldből, ami nem volt tűzálló, és nem is abból a bányából eredt, mint a fazékföld.

Csákváron a mesterség e két ága felekezet és település szerint is elkülönült, a céhen belül két csoportot alkotott. A fazekasok főleg reformátusok voltak, és a Felsővárosi Társulatban egyesültek, míg a tálasok, akik mind katolikusok voltak, az Alsóvárosi Társulathoz tartoztak. Az elnevezéseknek megfelelően a fazekasok többnyire egy utcában laktak a református templom környékén, a Vértes felé emelkedő Felsővárosban, míg a katolikusok tálasok lejjebb az Alsóvárosban. A céhszabályoknak az volt az alapja, hogy „tálas nem dolgozhatott a fazékföldből”. A fazekasok lenézték a tálasokat, mert a tűzálló földdel kényes volt bánni. Ha a fazekas kicsit tévedett, az első égetés, a zsengélés után kidobhatta az edényt. A tálasok is különbnek tartották magukat a fazekasoknál, mert a tálas fennálló edényt is készített, de a fazekas tálat nem.

Voltak Csákváron korsósok is, más szóval vörösedényesek, itatósok, akik csak mázatlan parasztedényt készítettek, vászonmunkát, mázatlan, vörös korsót, kantát, csirkeitatót, virágcserepet. Az alsóvárosi céhhez tartoztak, de inkább kontárnak tartották őket. Ők álltak a rangsor alján. Méltatlan a korsósok megítélése, mert ők készítették például a bugyogakorsót (csörgős korsó, aratókorsó) is, mely a mai napig a tapasztalat, a lelemény, a funkcionalitás, az ügyesség szimbóluma lehet. Míg a fazekasok és a tálasok száma nagyjából egyforma volt, a korsósok kevesebben voltak.

Néhány kályhás is dolgozott Csákváron. „Hosszú” vagy „német” kemencéjük egészen eltért a többiekétől.

Csákvár lakosságának nagy része a fazekasságból élt. Ha nem agyagműves volt, akkor fuvaros, favágó stb. Kiegészítő tevékenységként természetesen sokan foglalkoztak földműveléssel, de ez a talaj adottságai miatt nem mindig bizonyult jó „üzletágnak”. Így volt ez a legtöbb fazekasközpontban: ahol jó a föld a termelésre, ott kevés az agyag, ahol viszont megtalálható a tűzálló föld és a fazekassághoz szükséges ásványok, ott kevés a termés. Ezért is volt elterjedt a cserekereskedelem, vagyis amikor elindultak hosszú szekérsorokkal az ország nagy vásáraiba árulni, „egyszer töltve, kétszer töltve” (egyszeres vagy kétszeres mennyiségű gabonáért elcserélve) cserélték az edényeket gabonára, paprikára stb. Ez megtermett az Alföldön, tűzálló agyag ott viszont nem volt. Így a fazekasok sohasem jöttek üres kocsival haza.

A fazekasok munkája

Az első világháborúig szigorúan elkülönültek a mesterség ágai: a tálas, a korsós, a fazekas és a kályhás munkája. A két háború közötti időben egyre jobban összeolvadtak ezek az iparágak, de a fazekas, valamint a kályhás megtartotta eredeti jellegét. A fazekast az különböztette meg, hogy tűzálló agyagból készítette termékeit: fazekat, lábost, különféle sütőedényeket. Fontos volt, hogy az edény tűzálló legyen, még a nyílt lángot is bírja. Tálat, köcsögöt és más nem tűzálló edényt a fazekas éppen csak saját használatra készített.

A fazék a legfontosabb cserépedény, maga a mesterség is e formáról kapta a nevét. Nélkülözhetetlen főzőedénynek számított, hiszen cserépfazékban főtt a mindennapi étel, nyílt tűzön a kemence szájánál, vagy bent a kemencében. A középkorban a fazék még teljesen mázatlan volt, a 14–15. századtól belül mázas, de kívül továbbra is máz nélküli, egyszerű, ún. parasztfazék maradt. A nyílt láng erősen kormozott, így a fazék külseje megfüstölődött használat közben. A csákvári mesterek fő terméke is a fazék volt, mert messze földön nem volt olyan jó tűzálló agyag, mint a bajtati föld. A közbenjárók (kereskedők, fuvarosok) a fazekat vitték a legtávolabbra, a vásárkörzet a Dráváig ért, és behálózta a Duna–Tisza közét.

A fazéknak kétféle formáját különböztették meg. Egyik a hegyes fenekű vagy csucsos fazék, amely alul elkeskenyedik. Katlanos fazéknak is nevezték, mert a tűzhely szélén lévő katlanban, nyílt tűzön főztek benne. A „tüzelő” három fő részből állt: a tűzhelyből, a kemencéből és a füstfogóból. A tűzhely tág értelemben egy terjedelmes, 40–45 cm magas sártöltés, valamikor szabad tűz égett rajta. Később ráépült a kemence, majd a tűzhely fölé került a füstfogó is. Az edény mázatlanul hagyott oldalát körülnyaldosták a lángok, megfüstölte a korom.

A másik fazékforma a széles fenekű, lapos fazék vagy totyafazék, más szóval masinás vagy sparhertos fazék (a sparhertot mondták masinának). Ez a mázas külsejű fazék a tűzhely lapján való főzésre szolgált, az edény szélesen széthúzott alját nagy felületen érte a meleg, az oldalát már nem kormozta a láng. Ez is mutatja, hogy a fazekasok nem művészkedtek, hanem a lehető legpraktikusabb megoldást keresték a megváltozott konyhatechnológiához. Az első világháború után csucsos fazék már nem nagyon készült, csak saját szükségletre, de totyafazekat még 1939-ben is nagy mennyiségben csináltak a fazekasok.

Minden fazék belül mázas volt, és szájánál még egyszer visszamártva „le lett ajakozva”. A múlt században mázas külsejű fazék is készült. A mázas fazekakat nem annyira főzésre, hanem inkább az étel tárolására, szállítására használták. A mázas, függőlegesen eresztett csíkozású fazekat csíkos fazéknak nevezték, ez Csákvár egyik jellegzetessége volt.

Az alapvető forma, a hegyes fenekű fazék sok méretben készült, a méretek rendszerét a liter bevezetése előtti űrmértékrendszer adta. Ennek lényege, hogy a kettes számrendszernek megfelelően mindegyik egység az előző duplája vagy fele. Így nagyság szerint teljes fazéksorozatok alakultak ki: a legkisebb egység a verdung (kb. 2 dl); 2 verdung = 1 meszely; 2 meszely = 1 icce; 2 icce = 1 pint; 8 pint = 1 szapu vagy véka. A remekmunka előírása szerint 60 iccés fazekat kellett a jelöltnek megcsinálni, hogy mesterré avassák (a 64 iccés méretet 60-ra kerekítették).

A fazekasok nem az űrmérték nagyságát használták a fazék elnevezésére, hanem más jellegzetességeit, funkcióját. A legnagyobb a 64 iccés fazék volt, melyet lakodalmas fazéknak vagy kétfülű fazéknak hívtak (ekkora edényt csak két fülnél fogva lehetett mozgatni). Oldalára erősítésnek és dísznek több sor „abrincsot” nyomtak. Az eggyel kisebb, 32 iccés fazék a szakállas fazék. Ennek csak egy füle volt, de a fülével szemben kicsi fogót készítettek, amit szakállnak mondtak. Ezen csak egy abroncs szokott lenni. A 16 iccés fazéknak is csak egy füle volt, abroncsot nem csináltak rá, és egykori ára alapján négykrajcáros fazék volt a neve. Ez a három méret együttesen volt a fazekak „öregje”, nagyja. A nyolciccés fazék is az áráról kapta a nevét: garasos fazék. A négyiccés neve a funkciójából származik, kétemberes fazék, kisebb főzőedény. A kéticcés fazék neve egyemberes fazék, de ezt inkább csak mázasan csinálták. A három kisebb méretet együttesen bögrének, pohárnak hívták. A kicsi, mázatlan fazék a csupor, ami alkalmas volt bormelegítésre is a szőlőhegyen. Összesen tehát 9 méretet különböztetünk meg, bár a gyakorlatban nem volt ennyire merev ez a rendszer.

A kisebb edényeket a nagyobb fazekak belsejében égették, így használva ki jobban a kemence terét. Ezt megfiazásnak mondták. Csak a kétemberesnél nagyobb fazékba fért bögre. A legnagyobb bögrét nem tudták beletenni másba, de nem is tudták megfiazni.

A csíkos fazék formája és mérete a főzőfazékkal azonos, de nagyobb méretek nem készültek. Sem kétfülű, sem szakállas fazék nem szokott mázas lenni, sőt még a legnagyobb egyfülű méret is ritkaság. Ennek oka, hogy a csíkos fazekat nagyobb mázatlan fazékban égették, mintegy tokban védve az edényt. A legnagyobb, kétfülű fazékba egyemberes csíkos fazekat tudtak beletenni, ezért ennél nagyobb csíkos fazék nemigen készült. A csíkos fazekat használhatták tejnek, zsírnak, ebédet vinni, néhol főztek benne. Ha az ebédvivő bögrét feltették a tűzhelyre, felmelegítették, s úgy vitték a határba, olyan melegen tartotta az ételt, hogy fújni kellett a levest. A Duna–Tisza közén sok birka volt, birkatejnek is vették a csíkos fazekat.

A csíkos fazekak díszítőmódját alkalmazták az ikeredényre, a kettős bögrére is, s ilyenkor megkétszereződve még hatásosabb volt a díszítés. Keresztezett csíkú ikerbögre is készült. A tanyasi cselédek különösen kedvelték ezt az edényformát. Egyik bögrében levest vittek, a másikban főzeléket vagy sült krumplit.

A csíkozást kétfülű zsírosbödönre, vindölyre is használhatták.

Vájlingot is készítettek a fazekasok. Ez egy mély tűzálló tál, amibe bele lehetett önteni a forró zsírt. Külsejét a csíkos fazekak módjára csíkozták. Néhány nagyon szép példány maradt fenn.

A masinás vagy totyafazék is az űrmértékeknek megfelelő méretekben készült: legkisebb a meszelyes pohár, majd az iccés következett, volt kétemberes, garasos, de a kétfülű masinás fazék nem volt akkora, mint a gömbölyű fazék megfelelő formája. Nagy méretben masinás fazék nem készült.

Boroskancsót a fazekasok is csináltak, nemcsak a tálasok, ez a tűzálló földből készült kancsó forralt bornak is alkalmas volt. Itt lehetett átmenet az agyagművesek színhasználatában: ugyanis eredetileg a fazekasok sárga, zöld és barna színeket használtak, míg a tálasokra a fehér engóbon (földfestéken) kék, zöld virágminta volt a jellemző (ez hasonló volt a tatai stílushoz, de a csákváriak mindig tettek a mintához kicsi barna pöttyöt vagy indát). A legtöbb boroskancsót ugyan a tálasok csinálták, de átvették a fazekasok színeit, így a mai napig kívül zöld, belül pedig sárga ez az edény. Mázatlan boroskancsó is készült bormelegítéshez. A belül mázas, kívül mázatlan boroskancsó neve vászonkancsó, vászonkorsó (a kancsó és a korsó szót felváltva használták Csákváron), a présházakban, szabad tűzhelyen ezekben melegítették a bort.

A lábasoknak rendszerint füle van, a kisebbeknek egy, a nagyobbaknak kettő. A kisebb lábos tejnek való, tésztának, rántást sütni, ételmaradéknak. Általában 2-3 lábos volt egy háztartásban, mert a tejeslábost másra nem használták. Ősszel, a lekvárfőzés idején nagy lekvárfőző lábasokból és fazekakból egész kemencényit égettek.

Lábas formájú a tésztaszűrő is. Fazekasmunka, mert a tálasagyag nem bírta a forró zsírt, vizet, hamar elrepedt. Általában belül sárga, kívül zöld volt, nem díszítették.

A lábos őse a háromlábú „lábas lábos” szintén füllel vagy a korongolt nyéllel készült serpenyő volt. Ezt is a nyílt tűzön való főzésre használták. Később, a nyílt tűz eltűnésével a lábakra már nem volt szükség, de a neve megmaradt.

A sütőedények közül különösen érdekes a kacsasütő. Úgy készül, mint egy fennálló edény: a fazekas korsószerű hengert formál a korongon, ezt kettévágja, és mindegyik feléből egy-egy sütő lesz. Egyik vége a csücs, itt öntik ki a zsírt, másik, lapos végére fül, körös-körül pedig ujjbenyomásos abrincs kerül.

A tarkedlisütő több kerek tálacskából áll, annyiból, ahány tarkedlit (csehfánkot) kívánnak benne sütni. Általában annyiból, amennyi gyerek volt a családban, hogy egyszerre kaphassák meg a fánkjukat. Ha nagyobb volt a család, két ilyen sütőt is használtak egyszerre. A fazekas ezeket a tálakat külön-külön korongozta, és változatos formában illesztette össze: kör vagy háromszög alakban, szőlőfürtszerűen stb. Lehetett két, szépen megformált füle vagy kicsi nyele. Némelyiknek három lába volt, hogy közvetlenül rá lehessen tenni a parázsra.

A cserép kalácssütő vagy kuglófsütő az úri házak rézedényeinek formáit utánozta. Nem nélkülözhetetlen edény, hiszen kalácsot forma nélkül is lehet sütni, gondoljunk csak a fonott kalácsra. A kuglófsütő voltaképpen negatív forma, arra való, hogy a benne sülő tészta az edény alakját, a ferdén gerezdelt vonalak bordázatát felvegye. A bordázatot a fazekas ujjai húzták bele. A sütő alján lévő dombormű is arra való, hogy szépen megmutatkozzék a kalács tetején. A nagyobb sütőkbe kiálló kúpot (ami lehetett nyílt vagy teljesen összehúzott) is korongoltak, hogy a kalács belseje is jól átsüljön. A csipkézett szélű, nagy gonddal kialakított edény méltó arra, hogy a konyha falára akasztva emlékeztessen az ünnepi kalácssütés örömeire.

Korsósmunka

A korsósmesterség – mint a fazekasság különálló ága – korán elhalványult. Később az egykori korsós vagy vörösedényes is egyszerűen fazekas lett. Érthető, hogy a rangsor alján állt, hiszen edényeit általában csak egyszer égette, és mázat is alig használt.

A korsós fő terméke a vizeskorsó, a bugyogakorsó volt. Máz nélkül készítették. A porózus szerkezetű cserép magába szívja a vizet, amely folyamatosan párolog a korsó külső felületéről. Köztudott, hogy a párolgás hőt von el, ezért az így elpárolgó víz lehűti a korsóban levő vizet, s az hűvös marad. Régen nem is ment ki senki a határba vizeskorsó nélkül dolgozni. Kint a mezőn hűs helyre tették, fa árnyékában beásták a földbe. Ez a korsó a dunántúli formának megfelelően mindig kerek szájú, nyakában rostély van, amely megszűri a vizet, belülre pedig kicsi cserépcsörgőt tettek, ez tartja tisztán a belsejét, megakadályozza a vízkő lerakódását. Ha a leány a kútra ment vízért, az üres korsó csörgött (ezért csörgős korsónak is hívták), hazafelé a viszont telt korsóból csöpögött a víz. Mint a találós kérdés mondja: „Énekelve mén a kútra, oszt sírva jön vissza…”.. A vizeskorsó egyetlen fülén (kétfülű korsót nem csináltak) kicsi ivónyílás, csecs van, ezért csecses korsónak is nevezték. Inni a fülén lévő csecsből vagy – a fülét felfelé tartva – a korsó szájából is lehetett. A használt korsók mérete az évszak, a mezei munka szerint változott. Tavasszal 2-3 l-es korsókat használtak, aratás alatt kellettek az 5 l-estől a 15 l-es méretig terjedő aratókorsók, ősszel újra a kisebbekre volt szükség. A csákvári korsók használata a két háború között is általános volt Fejér megyében és a Mezőföldön, számos darab került múzeumokba is.

A széles szájú vizeskanta abban különbözik a vizeskorsótól, hogy kerek szájában nincs rostély. Ez a forma tekinthető a korsó régebbi alakjának, valamikor bizonyára korsó volt a neve. Amikor azonban kialakult a rostélyos csörgős korsó, a kétféle forma megkülönböztetésére a rostély nélküli, kerek szájú formát kantakorsónak nevezték el. A kantának lehet szájba illő fedője, hogy védje a víz tisztaságát.

Bödönt is készítettek a korsósok. Tálat is csináltak, mégpedig nagyméretű, mázatlan melencét, két felfelé álló, nagy füllel. A tömőtál és a kacsaetető szintén korsósmunka. Nélkülözhetetlen volt a falusi házaknál a csirkeitató, ez nagyon nagy mennyiségben készült, különböző méretekben. Az itató túlélte valamennyi formát (ma is létezik), mert a cserépitatót nem tudták mással helyettesíteni. Ezért is ragadt a korsósokra az itatós elnevezés.

Korsósmunka a virágcserép, és alja, a tálca. A különböző méretű virágcserepeket a szerint különböztették meg, hány col magas volt, méretük a kicsi 2-3 colos cseréptől – ezek készültek a legnagyobb mennyiségben – a nagy, 6, 7 és 8 colos virágcserepekig terjedt, utóbbiakra abrincs is került, egy vagy több sor, mint a nagy fazekakra.

Igen ritka és régi tárgy a gyertyamártó edény. Ez gyertyaöntésre való, tulajdonképpen egy egészen keskenyre összenyomott, nagyobb fazék. A gyertyakészítés abból állt, hogy forró viaszt öntöttek az edénybe, és addig mártogatták bele a botra kötözött madzagokat, amíg kövér gyertyává nem híztak. A gyertyamártó edény többnyire mázatlan volt. A gyertyatartó lehet füles vagy fül nélküli, oszlopát sokféleképpen formázták, mázzal is színesítették.)
Csákváron fekete kerámia nem készült.

A tálasok munkája

A tálas minden formát el tudott készíteni, amit a fazekas vagy a korsós, elsősorban azonban tál, tányér, tejesköcsög, boroskancsó, nem tűzálló bögre tartozott a termékkörébe.

A tálasok ugyanúgy az űrmértékek szerinti méretekben készítették a tálasedényt, akárcsak a fazekasok a fazekaikat. Legnagyobb volt az első tál, majd a második tál következett, a harmadik tálat garasos tálnak, vagy gyúrótálnak mondták, de háromemberes tálnak is nevezték. Az egyre kisebb méretek felé haladva ezek után a kétemberes tál következett, majd az egyemberes tál, s végül a katonatál. A katonatálat félfontos tálnak is mondták, mert egy porció, azaz fél font húst tettek bele még abban az időben, mikor a katonaság a falvakba volt bekvártélyozva (beszállásolva). A tányérok között már nem tettek annyi különbséget a méretekben. A kisebb méretekben készült levesestálnak a széle magasított volt, és nemcsak a belseje, hanem a külseje is mázas volt. A tálasok jellegzetes színe és mintája a fehér alapon (engóbon) kék, zöld, mangánbarna mázzal írókázott rozmaringszerű ág volt. Később Csizmadia János a „népművészet mestere” készített „egresleveles” tálakat is: az engóbozás (fehér földfestékkel való leöntés) előtt egreslevel(ek)et ragasztott a tálra, majd száradás után levette, a levelek helyén kilátszott az agyag természetes színe, mely máz alatt szépen kirajzolta a mintát.

Csak saját szükségletre vagy rendelésre készítettek vájlingot, kívül-belül mázolt kétfülű tálat. Sok munkát adott, ezért nem szerették. Csinálták belül sárga mázasan, kívül zölden, mint a tejesköcsögöket, de volt fehér, írókázott díszű is.

Csákvár hírét a zöld tejesköcsög is növelte. A belül sárgára mázolt, kívül világoszöld – néha sárga – karcsú köcsögnek nagy keletje volt a két háború közötti időben is. A lekváros köcsögnek lejjebb van a füle (vagy pedig fületlen), hogy a száját be lehessen kötni, és csak belül mázas. A köcsögök is többféle nagyságban készültek. Leggyakoribb volt a fél-, az egy-, a másfél és a kétliteres köcsög. Hogy milyen nagy kereslet volt a köcsögök iránt, arra példa, hogy egy monori kereskedő minden héten 600 köcsögöt vitt az egyik mestertől, akinél egy fazekaslegény, Nemes Ferkó folyton köcsögöt korongolt. A fáma szerint megcsinált 100 db 2 l-es köcsögöt is egy nap, de később már csak 80-at tudott.

A boroskancsó is tálasmunka, hiszen nem volt fontos, hogy tűzálló legyen.

Bögrének vagy pohárnak mondták a tálasok által készített hegyesfenekű formát. Ezt sosem nevezték fazéknak. Egy apróságban tér el ez a nem tűzálló forma a tűzálló fazéktól: a száj pereme, ajka nem olyan finoman profillált, mert tálas agyagból nem lehet olyan vékony falú edényt csinálni, mint a fazékföldből. A pohár csak kicsi méretben készült, ebédes bögrének használták. A nagyobb méretűeket, a 2, a 3 vagy a 4 l-est komaedénynek vették, leginkább a német falvakban. Amikor kisgyermek született a rokonságban, akkor a komaasszony sütött-főzött, és a megrakott komaedénnyel meg egy tál kendőbe kötött süteménnyel indult a gyermekágyas asszonyhoz. Jó egészséget kívánva felköszöntötte az asszonyt és újszülött gyermekét. Olyan sok ennivalót vittek a komaasszonynak, hogy az egész család jóllakhatott belőle. Az üres ételhordót mindig tisztán kellett visszaadni, mert ha nem, akkor – úgy tartotta a babona – kisebesedik a csecsemő bőre.

Mázas vizeskorsót a tálasok csak kicsi méretben csináltak, mégpedig búcsújáró helyre való szenteltvizes korsót. A rituális alkalom is indokolta a vizeskorsó mázoltságát. Vállára mintát, elejére keresztet írtak és feliratot: „Csatkai Emlék” – mivel leginkább a csatkai búcsúra készítették.

A Néprajzi Múzeumban lévő két perselybaba a tálasokra jellemző színezéssel készült, az egyik figura kezében kiskutyát, a másik imakönyvet tart. A baba feje formában préselt, teste korongolt. Perselybabát még a közelmúltban is készített Vas Kálmán, mert megvolt hozzá a fej formálásához szükséges két agyagdúc.

Kulacsot és pereckulacsot is készített a tálas. A tálasműhelyekből kerültek ki a legtöbb babra munkát igénylő darabok, áttört falú edények.

A csalikancsó készítésének titkát még Csizmadia János, Nagy János és fia is értették. Szerencsére ez a titok nem merült feledésbe, a ma dolgozó csákvári fazekasok is előszeretettel készítenek csalikancsót.

Finoman áttört munka a varrókosárka. Az székesfehérvári Szent István Király Múzeumban őrzött egyik kosár fedőjének fogója kicsi kétfülű fazék vagy inkább virágcserép.

Talpas virágcserép is fennmaradt, sőt díszes csüngős cserép is, körös-körül dróton lecsüngő apró szívekkel teliaggatva, amit párjával (két példányban) készített el az udvarló fazekaslegény. Ha megmozgatták a virágcserepet, csilingeltek a szívek rajta. Ezek a különleges cserepek a csákvári Vértes Múzeumban láthatók.

A kályhások munkája

A kályhás rendszerint fazekas is, hiszen ő is tűzálló agyaggal kell, hogy dolgozzon. A kályhások munkájában három korszakot, három technikát tudunk megkülönböztetni. Csákvári házakban még fellelhetők korongolt, zöld mázas kályhaszemek, pettyezett díszítéssel. Ezek azt bizonyítják, hogy a Sárközből ismert kályhatípus Csákváron is készült. Valószínűleg csákvári az a nevezetes kályha is, amit Decséről vitt a Néprajzi Múzeumba Bátky Zsigmond 1903-ban.

A korongolt kályhaszemeket később felváltották a lapokból vágott lapos csempék. Készítési eljárásuk majdnem minden szava német: a stokból, azaz az agyagtömbből lapokat, plátokat metszettek, a lap külső szélén volt a sticni, amit a stokból vágtak ki. A módszert ébenslágolt, szabadkézi munkának nevezik. A lapos csempére olykor préselt díszítéseket ragasztottak.

A szabadkézi munkát később felváltotta a gipszforma használata. „Ötvös kályhás kezdte el, ő Esztergomban tanulta. Egy Pesten járt kályhás is dolgozott vele az első világháború után. A második világháború után a kályhacsempe készítése megszűnt Csákváron” (Krasztina Lajos).

A fazekasság gyakorlata

Az agyag kitermelése

A megfelelő agyag előteremtése volt az a pont, amelytől egy fazekasműhely egész léte függött. Amikor a fazekas megtalálta a megfelelő helyet, akkor az agyagot leföldezte, vagyis lapáttal leszedte a szemetet és a földet az agyagról. Az agyag kitermeléséhez szükséges szerszámok: az ásó, a lapát, a lyukvágó vagy irtókapa. A leföldezés után ásóval ásta, amíg puha volt az agyag. Ha keményebb agyaghoz ért, akkor az irtókapát használta. Az agyag rétegekben van. Felül a föld, alatta egy méter vastagságban a sárga, lejjebb 20-80 cm-ig a szürkeagyag és legalul a 4 cm vastag rozsdaér. Ezek a rétegek ezután lefelé mindig ismétlődnek. A szürke agyagot erős agyagnak nevezik, mivel nagyon zsíros. Sárgával (gyenge agyag) vagy homokkal keverve szokták „soványítani”. Önmagában használva az edény a száradáskor elhasadna, mivel a zsíros agyag apróbb szemcséjű, több vizet vesz fel megmunkálása során. Száradásakor erőteljesebb a zsugorodás, ez vezethet az edény deformálódásához, elrepedéséhez. A szürke réteg azért is veszélyes, mert abban gyakran fordul elő atka vagy mészkő. Ezt a bányászásnál ki kell szedni, mert ha bent marad, akkor az edény készítésekor vizet szív magába, megduzzad, s az égetésnél mész lesz belőle és kiveri az edényt. Csákváron többféle agyag is megtalálható volt, ezért is fejlődhetett ki az agyagművesség mindhárom ága. A bajtati agyag tűzálló, ezt a céh alapszabálya szerint is csak a fazekasok használhatták. Tálföldet a mai Petőfi utca – Fazekas utca környékén lehetett találni. A nagyrétről, a téglaházi agyaggödrökből került ki a mai napig kiváló minőségű uradalmi téglák alapanyaga. A rozsdás réteget az asszonyok a földes konyha simítására használták. A kiásott agyagot lapáttal kidobálták a gödörből, majd kocsival behordták a fazekas udvarába. Az itteni mesterek szerencsés helyzetben voltak, mert nem kellett mélyről bányászni az agyagot, a környéken csak vékony humuszréteg fedte, így tényleg csak ásni kellett. Többnyire ősszel folyt a kitermelés, mert akkor télen kifagyhatott, így az iszapolásnál hamarabb elmállott.

Agyag-előkészítés

Az agyagot a feldolgozás előtt finomítani kell. Erre szolgál az iszapolás, a rostán való szűrés. Csákváron nem volt szokás az agyag áztatása. A frissen bányázott agyaghoz kevés homokot kevertek és megöntözték, hogy összeálljon, de ne ragadjon a lapátra. Ezt a megáztatott agyagot fatalicskába rakták, és az udvarról – ahol keverték – betolták a műhelybe. A betolt agyagot törzsökverő sulyokkal (lapickának is nevezték) gúla alakúra verték össze. Ezt az összevert agyagtömböt hívták törzsöknek. Főként az inas feladata volt földfaragó sarlóval vékony szeleteket vágni belőle (földfaragás), hogy a kavicsot, gazt és minden más szennyeződést ki tudja szedni. Kétszer faragták le az agyagot, amíg nagyjából megtisztult. Utána következett az

agyagtiprás: a padlóra kupacolták, majd kuglófszerűre összetiporták. Ezután a fazekas (vagy néhány próba után az inasa) mindkét lábával felállt az agyagra, és jobb lábával körbe tiporta az agyagot, a ballal pedig adta az erőt. Ezt nevezik széjjeltiprásnak. Amikor már teljesen széttaposta, akkor következett a szél betiprása. Erre azért volt szükség, hogy kellően homogenizálja az agyagot. Ezután a földmetszővel elvágta szeletekre. A kétszeri tiprás után került az agyag a gyúrópadra. A gyúrópadra feltett agyagot két kézzel, csuklóból gyúrta a fazekas. Amikor hosszúra elgyúrta, akkor mindkét végéről egymásra áthajtotta és újra és újra megismételte a gyúrást. Ezt addig kellett ismételni, amíg ikrás vagy réteges volt az agyag. Semmilyen csomó vagy levegőbuborék nem maradhatott benne, ugyanis az edény készítésénél (a korongozásnál) a csomó elkapja az ember kezét és lyukat szakít, vagyis ott kikapódik az edény. A gyúrás után simábbnak kellett lenni az agyagnak a háziasszonyok által gyúrt tésztánál. Ha már ilyen volt, akkor henger alakúra kisodorták, és kézzel pogácsákat szaggattak belőle.

Korongolás

A gyúrás után a kiszaggatott agyag a korongra került, s következett az edények készítése, a korongolás. A korong a fazekas legfontosabb szerszáma. A korongot az ülőpadból kiálló gerendához erősítették. Hosszú, kb. 90–110-cm-es függőleges vastengellyel a korongtengelyre volt erősítve két, egymástól eltérő méretű fakorong. Felül a kisebb, kb. 18–30 cm átmérőjű korongfej vagy korongtányér helyezkedett el (mérete attól függően változott, hogy milyen nagyságú edényt készítettek rajta). A korongtengely alul görgőkön, felül golyóskosárban forgott. Jellegzetes a csákvári „földbe ásott” korong, mely a Fazekas Emlékházban még ma is látható. A régi időkben, amikor még nem volt görgő, nagy lózápfogat helyeztek a tengely alá, azon forgott a korong. A korongfej alatt pánt szorította a gerendához. A korongfej keményfából (tölgy, szilva, dió) készült. Ez nem koptatta úgy a kezet, mint a vaskorong Az alsó, 80 cm átmérőjű fakorongot korongtalpnak nevezték, mert a talpukkal hajtották. Tölgyfából fűrészelték ki egy darabban; kívül abroncsba szorították, nehogy később, a használat során elhasadjon. A korongtalpra alul vasat szegeztek, hogy ez forgás közben nagyobb sungot adjon a korongnak. Így nem kellett annyira hajtani, s a forgás is egyenletesebbé vált. A korongot jobb lábbal előre, ballal pedig hátrafelé rúgták. Ez a rúgás egyszerre történt; nehéz az elsajátítása. Az agyagpogácsát jó erősen odacsapta a fazekas a korongra. Ezután mindkét kezét használva pontosan középre húzta az agyagot a korongon. Mindkét tenyerét megvizezte a focsosban, hogy az agyag ne tapadjon hozzá, s ezzel ne akadályozza a korong forgását. (A focsos tál közepén kettéosztott hosszúkás cserépedény. Az egyik felében víz van, a másikban pedig híg agyag, a focs.) Ezután jó erősen leszorította az agyagot a marha nyakbőréből készült szorítóbőrrel. A bőrrel való korongolás jellegzetes csákvári technika, nem sok fazekasközpontban használták. A szorítóbőr magába szívta a vizet, ujjnyi vastagságúra dagadt, s olyan lett, mint a szivacs. Kettős haszna volt: védte a fazekas kezét, és a folyamatos kenést is biztosította. A szorítás következtében a forgó agyagdarab vékonyodni, egyben nyúlni kezdett. A kívánt magasság elérésekor a kúp alakúvá vált agyagban a bal kéz négy ujjával és a bőrrel lyukat fúrt, majd bal kezét a lyukba helyezve az agyagot nyomni kezdte lefelé, mélyítette s visszanyomta, míg el nem érte a készülő edény fenékmélységét. Ezt nevezik kiszúrásnak. Ekkor határozta meg az edény fenekének nagyságát, vastagságát is. Következett az edény oldalának készítése. Bal kezének kinyújtott három középső ujjával óvatosan az edény belsejébe nyúlt, s alulról felfelé húzta az edényt, ennek következtében az edény fala emelkedni kezdett. Amikor az edényt a kívánt nagyságúra és formájúra alakította, kisimította az edény fenekét, majd a simítóbőrrel (csípőbőrrel) az edény szájának felső részét. Az edény falának vékonyítását és domborítását keményfából készült vékony falemez, fakés segítségével végezte. Ezt jobb kezében fogta, lapját az agyagcső aljához nyomta, bal kezével pedig rátartott az edény megfelelő belső részén. A kész edényt a metsződróttal levágta a korongról. A metsződrót mindkét végére kis rongyot tekert, vagy fát kötött rá, hogy metszés közben ne csússzon ki a kezéből. A lemetszett edényt a szolgafán lévő szikkasztó- vagy szárítódeszkára tette. Ez közvetlenül a korong előtt volt, hogy kézre legyen. A felhúzásnál belül az edényt gömbölyűfilccel, a tálakat és a tányérokat pedig hosszúfilccel simították. A tálak leemelésénél tálvezetőt használt a fazekas, nehogy benyomódjon a tál.

A kész edényeket – főleg azokat, amiket fülezni kellett – szikkasztották. Ez addig tartott, amíg az edény kicsit megkeményedett, bőrkemény nem lett. Tehát se nem puha, se nem száraz. Legtöbbször elegendő volt erre egy éjszaka.

A fület négyféle módon készítették:

1. Bucliból, amely 10 cm hosszú, henger alakú, tömör agyag. Ezt aztán olyan hosszúra nyújtotta a fazekas, amekkora fület akart készíteni.

2. Volt, aki húzott fülből ragasztott. Ekkor az agyagot hosszúra kihúzta, és egyforma darabokra vágta. Ezt csak odaragasztotta az edény oldalához és rákente. Ez a fül nem volt tartós, akár egy kis ütéstől is leesett. Ha tartós fület készítettek, akkor a fül alsó részéhez belülre ék alakú agyagot kentek, ez a dobzás. Ezt körös-körül rákenték az edényre és ujjukkal be is nyomták. Ez egyben dísz is, de jobban tartotta az edény fülét is, mivel ezzel kinyomták az edény fala és a fül közé szorult levegőt.

3. Korongozott fül: Lábos alakú edényt formáltak, megfelelő vastagságú gyűrűt készítettek a tetején, levágták, s ebből szabdalták a fület. Ez üreges volt. Szükség volt rá pl. a csalikancsónál, ahol „csatornákon” lehet csak felszívni a bort, de jó szolgálatot tett serpenyők nyeleként is, mert kevésbé forrósodott át.

4. Préselt fül: henger alakú présbe rakták az agyagot, melynek a végén formalemez volt, ez adta a fület.

A tálak fenékszegén (az alján lévő peremen) szikkadás után fából vagy vasból készült szerszámmal lyukat fúrtak, hogy a kész tálat fel lehessen majd akasztani.

A festés

Amikor megszikkadt az edény, be kellet festeni. Ezt a munkát leginkább a fazekas háza népe – felesége, leánya – végezte. Festésnek mondták a földfestékkel, az engóbbal való bevonást. Az edény befestése semmi esetre sem a díszítést jelentette, hanem azt, hogy az egész edényt leöntötték földfestékkel. A köcsögök, tálak festésénél felkeverték az őrölt sima festéket. Ezt a fazekas egy merőkanállal belemerte az edénybe, majd addig forgatta azt körbe, amíg körül nem érte a festék. A felesleget kiöntötte. A köcsögnek, ha kívül is festett volt, a fazekas bal kézzel megfogta a fenékszegét, és így öntötte körbe festékkel annyira, hogy csak az ujját nem öntötte le. A kancsót is így öntötték le. A tálakat és a tányérokat kívül nem festették.

A festékeket jól kellett ismerni, mivel égetés előtt egészen más színük volt, mint égetés után. A festékeket és a máz színező pigmentjeit fémek oxidjaiból nyerték.

A barnát mangántartalmú szentgáli barnakőből, a zöldet rézből, a sárgát vasból, a kovácsoktól kapott, cundernak nevezett vashulladékból csinálták. A fehér (engób) csákberényi, váraljai föld.

Festés után az edényt ismét ki kellett tenni száradni az udvarra vagy – rossz idő esetén – a lézsafára, azután jöhetett az írás. A díszítésre azt mondták, hogy megírják, különösen ha valóban írókával, gurgulyával történt (az utóbbi elnevezés onnan származik, hogy amikor eldugult a festéktől, és belefújtak, úgy hangzott, mintha valaki gurgulázna). Még a két háború közötti időben is gurgulyát használtak a csíkok húzására, a hullámvonal, a pontok és a csigavonalak írására. Az ilyen írást sujtásnak, cakkozásnak hívták.

A díszítést végezték ecsettel is. Régebben használtak macskapemzlit, a vékony virágszálakat adó sötétbarna mangánmázat ürgefarokkal húzták, később borzecsettel is dolgoztak.

Csákváron az agyagművesség három ága – fazekasok, tálasok, korsósok – nemcsak a vallási felekezet, hanem színskála szerint is elkülönült. A fazekasok sárga, zöld és barna csíkozású, a tálasok fehér alapon kék, zöld és vörös díszű edényeket készítettek. Az ún. vörösedényesek vörös színű, fehér díszű edényei eszünkbe juttatják, hogy Csákváron valaha római település is volt.

A fazekas színskálája tehát a színes mázakat tartalmazta: vassárga, rézzöld, mangánbarna színt és színtelen mázat. Későinek és atipikusnak tekintünk néhány kékkel is csíkozott fazekat, bár a hatása ennek is nagyon szép. Sok példányban és változatban maradtak fenn csíkos fazekak. Legjellegzetesebbek a háromszínű mázzal csíkozott fazekak: váltakozva zöld, sárga és sötétbarna mázzal eresztettek függőleges csíkot a fehér alapú edényre, majd színtelen mázzal öntötték le. A csíkok helyén tehát kétszeres a máz, ez drágítja az edényt, de szebbé, mutatósabbá teszi. Olykor a háromszínű mázból egy vagy kettő elmaradt. Némelykor sárga mázat használtak az edény borítására, a csíkozás tehát meleg sárga alapon sötétbarna, de lehet olyan is, amikor világosabb és sötét csíkok váltakoznak. Szokták a csíkokat egymást keresztezve, ferdén is húzni, és a közökbe, a kockahálózatba gurgulyával sötétbarna mintát írtak.

Egészen más díszítést alkalmaztak a masinás fazékra, amit lapos fazéknak, totyafazéknak, sparhertos fazéknak is neveztek. Egyik eljárás volt, amikor „mázba bele lett buktatva, megtotyakolva”. Ilyenkor felső fele fehér, színtelen máz alatt, alsó fele sötétbarna vagy sötétzöld. A masinás fazékra jellemző másik eljárás, hogy fehér festékkel közvetlenül az edény falára írtak, és az egyszerű írott mintát, az írkát sárga vagy zöld mázzal leöntötték, így a minta világos színben mutatkozott. Kedvelt volt a ferdekockás minta. A hálózatba apró pontokat nyomtak egy különös kis szerszámmal: krumpliba öt kis gyufaszerű fát tettek, és azt mártogatták festékbe. A színes máz alatt a fehér festékbe fésűvel is húzogathattak mintát, bizonyítja a fésűs díszű masinás fazék.

A korsós fő terméke a vizeskorsó volt. A sárga csákvári agyagot vörösfölddel bekenték, majd vállára gurgulyával egyszerű fehér mintát festettek. Száját és fülét a csecs aljáig fehér festékbe mártották, és zöld mázzal vonták be. E díszítés és színezési mód sajátosan csákvári.

A tálasok által készített tál vagy tányér háta mázolatlan, belseje fehér, régebben lehetett fekete vagy barna, erre gurgulyával vagy ecsettel írtak. A tálasok nemcsak tányérokat, hanem bögréket, tárolófazekakat is készítettek, amik abban különböztek a fazekasok edényeitől, hogy nem tűzálló agyagból készültek. Ezeknek a bögréknek, csuproknak a díszítése is tálas jellegű volt. Világoskék, zöld és sötét mangánmázat használtak, a máz áttetsző színei lágyan belefolytak a színtelen mázba.

Csákváron a díszítésre használt színek között csak a vörös volt engób festék, de ebből a színből keveset használtak, csak éppen élénkítésre. Sárga mázat a csákvári tálasok díszítésre nem alkalmaztak, csak az edények belsejének leöntésére. Gyakori szín volt a tálasedénynél is a zöld. Fehér alapon zöld, esetleg kék mázzal fröcskölt (rázott vagy szórt) lehetett az edény, vagy teljesen zöld mázas, világosabb pettyekkel. Pettyet ujjal is csináltak, ezt hívták macskanyomos mintának. Előfordult, hogy fehér (színtelen) mázzal gurgulyával írták, „lesújtázták” a tálat, utána mázazták azt zöldre: ekkor a zöld máz világosabb lett a színtelen máz fölött. A fehér tálon legtöbbször csak egyszerű koszorú- vagy kicsi virágszálminta volt.

Fonnyasztás

Az elkészült edényt ki kellett égetni. 800–900 °C-on következik be a cserépképződés, ekkor lesz a fizikai, kémiai hatásokra az agyagból kerámia, ami természetesen új tulajdonságokkal bír. Többé már nem visszaáztatható, megtartja formáját, de törékeny, porózus anyagszerkezete miatt pedig magába szívja a vizet. Ez néha hasznos, pl. a bugyogakorsónál, amely a párologtatása révén hűti a folyadékot, vagy a virágcserépnél, amely nedvesen tartja a földet. Folyadékok tárolására használt edényeknél viszont nem szerencsés, ha a bor vagy tej jó részét a kancsó fala magába szívja. Ezért van szükség mázazásra. A kifogástalan minőség érdekében a fazekas kétszer égetett: először festés után – ez a fonnyasztás vagy zsengélés –, másodszor pedig mázazás után.

A fazekas maga építette kemencéjét, a saját munkája igényei szerint. Amikor összegyűlt egy kemencére való edény, telerakta a kemencét. Alulra tette a fennálló edényeket, a köcsögöket, azok bírták legjobban a meleget. A kemence árkába jól betüzelt, amikor egy-egy újabb sort rakott le, akkor ismét melegített. Mikor már majdnem a kéményig értek az edények, akkor behelyezte a mustrát a kemence szájába. Használtak ségerkúpot is próbának, amely legörbülésével jelezte, ha jó az edény. Végül téglatörmelékkel vagy vaslemezzel berakta a rakodószájat. Régebben a fazekasok pusztán „szemre” égettek, a cserép izzásából meg tudták ítélni a hőfokot.

A tüzelésre bükk- és tölgyfát használtak, mert ezeknek jó a lángja. A hasábokat 1 m-es (hosszúfa) és 50 cm-es (rövidfa) darabokra fűrészelték, hosszában elhasogatták. Először a rövidekkel tüzeltek 4-5 órán át, majd 3-4 órát hosszúfával. Az égetés 9-10, de akár 12 órán keresztül tartott. Az égetés végén kemencét nem szabad azonnal kinyitni, mert tönkremegy az edény (fokozatosan kell lehűlnie).

Mázolás

„A mázak kerámiai cserepeken alkalmazott vékony, üvegszerű, szilikátos bevonatok” - írja W. Gebauer. Tüzes, színes fényt adnak az általuk bevont edényeknek. No de a mázat nem szépsége, díszítő értéke miatt használták a fazekasok – akik mindig a praktikumra, a használhatóságra törekedtek –, hanem mint már említettük ezzel teszik az edény felületét vízzáróvá, hiszen az egyszer kiégetett cserép porózus szerkezete miatt még magába szívná a folyadékot. Eleinte csak az edények belsejét mázazták, hogy a leves ne a fazék falában kössön ki. Na és mit szólnánk, ha a köcsögbe öntött tej jó része reggelre hiányozna? Ráfognánk a cicára? Mázazással oldható meg a probléma.

A mázakat a fazekasok egykor receptek, képletek alapján maguk készítették. Mivel azonban az alkalmazott anyagok arányát a receptek csak hozzávetőlegesen adták meg, nagy tapasztalat és sok kísérletezés kellett az előállításukhoz. A máz fő alkotórészei a fémoxidok és a kvarcból (SiO₂) előállítható kovasav (H₄SiO₄). A szilíciumtartalom a keménységért, ellenálló-képességért felelős, a fém-oxidokkal a máz olvadáspontját lehet lejjebb vinni. Alacsony olvadáspontja miatt főként ólom-oxidot használtak, akárcsak az ólomkristály üvegeknél. A máz olvadáspontját az agyag kiégésének hőmérsékletére kell beállítani a megfelelő tapadás végett. Színezésére éppen úgy fém-oxid pigmentek szolgáltak, mint az engóbnál (földfestéknél). A zöld máz előállításához réz-oxidra van szükség, a vas-oxid adja a sárga máz színét, a mangán-oxid a barna mázét, kobalt-oxid kell, ha kék mázat szeretnénk. A fazekas a nyers mázat kézimalmon őrölte. A máz alapanyagait használat előtt vízzel addig kellet őrölni, amíg ujjuk között dörzsölve liszthez hasonló tapintású és finomságú nem lett. A kézimalomban két mázőrlőkő forgott egymáson. Az alsó kő közepén egy szálvas volt, ez tartotta a felső követ. A megnedvesített mázkeveréket kanállal kis adagokban a felső kő közepén át a kövek közé öntötték. A mázőrlőbot segítségével forgatták a követ. Ennek egyik vége a kőhöz, a másik pedig a mennyezethez volt erősítve.

A mázolás hasonló, mint a fehér festékkel történő leöntés. A mázat az edény formájától, méretétől függően öntötték vagy mártották. Az edény szájának tartósabbá tételére szolgált az ajakozás: peremét duplán mártották, vagy az ún. ajakozókanál segítségével sűrű mázzal öntötték le.

Másodszori égetés

A mázzal leöntött edényt másodszor is kiégették, ugyanúgy, mint először. A magas hőmérséklet hatására a máz megolvadt, és vékony, üvegszerű réteggel vonta be az edényt, ami most már nem eresztette át a vizet, és a vegyi anyagokkal szemben is ellenállóbb lett. A kemencébe történő berakodáskor ügyelni kellett arra, hogy a mázazott edények ne kerüljenek túl közel egymáshoz, mert a mázolt edények hevülés közben összeragadtak volna. Ezért közéjük máz nélkülieket is helyeztek. A kényes és drága csíkos fazekakat egy nagyobb fazékban vagy bödönben – mintegy tokban – égették, védve a sérülésektől. Végül a kemencéből már a csillogó, tarka edény került ki, eladásra készen.

 

A fazekasműhely felszerelése, a fazekas szerszámai

A műhely

A fazekas, amikor megépítette a házát, legjobban a műhely berendezésére ügyelt. A műhely rendszerint a hátsó szoba volt. A szegényebb mester a lakószobában dolgozott. Először a lézsafákat szerelte be a műhelybe, ahol majd az edény szárad. A következőben kiásta a földet, és lemélyítette a korongot vagy korongokat.

A korong általában a sarokban állt az ablaknál, elég világos helyen. A korong előtti deszkára rakták a nyers edényt. Ennek egyik vége az ablakban, másik vége a szolgafán volt. A mázőrlőt az ajtó mögött vagy kicsit beljebb helyezték el. A gyúrópadot is a földbe rögzítették.

Kint az udvar végén, már a kertben volt az égetőkemence és a kóter. A kóter kunyhószerű, pinceszerű, félig a földbe vágott helyiség féltetővel; a kemence előtere. Ajtajából néhány fok lépcső vezetett lefelé. A kemence tüzelőszája, árka a kóterig ért, de maga a kemence kívül volt a szabad ég alatt. A kemence kör alaprajzú, kúp alakú, a kéménynél elkeskenyedő építmény. Általában a fazekas maga építette vályogból. A kemence megrakása a tüzelőszájon át behajolva, behasalva történt.

Szerszámok

Amelyeket a fazekas maga készített:

1. Léc vagy mérték. 1 m körüli léc, amelyre rávésték az egyes edények méretét.

2. Tálvessző. 60 cm hosszú, ceruza vastagságú vessző. Ezzel vették le a tálat.

3. Szorítóbőr. Marhabőrből készült, 10–30 cm hosszú és 6 cm széles bőrdarab.

4. Simítóbőr. 10 cm hosszú, 3 cm széles szattyánbőr.

5. Gömbölyűfilc. 5 cm átmérőjű, posztóból készült.

6. Hosszúfilc. 5 cm átmérőjű, 2 cm széles.

7. Korsó- és tállyukasztó. Rövidebb vagy hosszabb fából faragta ki a fazekas. Ez attól függött, hogy melyiket akarta. A korsófül lyukasztására 20 cm hosszú és eléggé hegyes, a korsó szűrőjének, a tányérok aljának a kilyukasztásához 5 cm hosszúakat használt.

8. Lapicka vagy zsindelylapát. 35 cm hosszú és még 10 cm a fogója, szélessége 15 cm. A szerszám eleje félköríves, nagysága változó.

9. Metsződrót. Vékony, puha drót, mindkét végén ronggyal vagy fadarabbal. Ezzel vágta le a korongról az edényeket.

10. Íróka vagy gurgulya. Korongon készült, majd utána kiegészítették. Lehetett mázas és máztalan. Két lyuk van rajta. A felsőn töltötték bele a festéket, az oldalsóba parafa dugót helyeztek, s abba tették bele a lúdtollat vagy a rézcsövet.

11. Görbefa vagy „Szent Péter ujja”. Görbe fadarab, a korsó nyakának rádolgozásánál használták.

12. Focsostál. Kiégetett agyagedény, közepén két részre van osztva. Az elsőben van a víz és a bőrök, a hátsóban a híg agyag, a focs.

13. Festékes fazekak. Ezekben tartották az őrölt festékeket. Magasságuk 45 cm, űrtartalmuk 6 l.

14. Mázolótál. Két célt szolgált: festett és mázazott belőle a fazekas.

15. Szolgafa. Magassága 1 m, hossza 30 cm, mint a szárítódeszkák szélessége, mert azok kerültek rá.

16. Iszapolóláda. Az udvaron volt, 3 m hosszú, 2 m széles, 40 cm magas. A földet 20 cm mélyen kiásták ebben a nagyságban. Letették a műhelydeszkákat körbe, ezek mellé kívül és belül karókat vertek le, majd kívül földdel felrakták, hogy tartsa az agyagot.

17. Rostatartó léc. Négy lécet erősítettek egymás mellé. Hossza 2,5 m, szélessége 50 cm. Erre tették az iszapolórostát az agyag szűrésekor.

18. Földkeverő. 2 m hosszú hengeres rúdra szegelt, 50 cm hosszú és 15 cm széles deszka. Ezzel keverte a kádban a fazekas az agyagot.

Szerszámok, amelyeket a fazekas mással készíttetett el:

1. Fakések. Fából készültek, háromszög alakúak, élesek. A közepükön lyuk van az ujj számára. Méretük különböző.

2. Kurkavas vagy tűzvonó. Kovács készítette. 3 m hosszú, 2 cm vastag vasrúd.

3. Padvakaró. Vasból készült, 8 cm hosszú, 3 cm magas szerszám. A gyúrópad levakarására használták.

4. Szedővas vagy mustravas. Ha meleg volt az edény, akkor ezzel szedték ki, hogy a kemencébe ne kelljen bemenni. 2 m hosszú és kisujjnyi vastag vasrúd.

5. Dákó. 2 m hosszú rúd, melynek a végébe villaszerű, 5 cm hosszú vasat tettek. Ezzel rakták fel a deszkát a száradó edénnyel a lézsafára.

6. Földmetsző vagy földfaragó. A boltban vett sarlóból készítették.

7. Mázőrlőkő. A kő átmérője 45 cm, vastagsága 16 cm. Két kő van egymáson, ezekkel őrölték a festéket és a mázat.

8. Vaskarikák. Kovács készítette, átmérőjük 6 cm. A kész karikákat a kőfaragó ólommal öntötte bele az őrlőkőbe. A karikák a felső kő leemelésére szolgáltak.

9. Vaspánt vagy kődökvas. A felső kő alatt keresztben vasrúd van, s ezen egy lyuk. Ebbe alulról jön fel a 60 cm hosszú hegyes vas. Ez a vas a pedál segítségével a felső kő feljebb emelésére vagy lejjebb eresztésére szolgált.

10. Itatólyukasztó. A kovács készítette különböző méretekben.

Szerszámok, amelyeket a fazekas készen vásárolt:

1. Festéktörő mozsár. Öntöttvasból készült, 60 cm magas, átmérője 42 cm. Van kisebb és nagyobb méretű is.

2. Törő vagy vasbunkó. Ez is öntöttvas szerszám. 120 cm hosszú és karvastagságú.

3. Ecsetek.

4. Festékszűrő szita.

5. Korong.