Bodméron az 1960-as években egy építkezés során bukkantak rá arra a föld alatti folyosóra, amelyről azt beszélik, hogy amikor a törökök letelepedtek, akkor a mai temetőnél levő pusztatemplomhoz egy alagút vezetett és azon keresztül futár ment a járatban. Ezt az alagutat a községben számos különböző helyen is megtalálták, többen voltak is benne. A gyerekeket a szülők szigorúan eltiltották a folyosóba történő bemászástól, és a veszély miatt hamarosan mindenütt be is temették. „Ez az alagút ki volt vájva a löszből csak ásva volt a földbe, nem volt falazva. Embermagasságú volt csak, nem volt magasabb, de az végigment állítólag a Vértes alá.” A folyosót több építkezésnél is megtalálták, sőt többször odébb is kellett menni a házépítéssel, mert mindig beszakadt. Az elmondások szerint a folyosó oldalán kis oldalablakok voltak, ezekben állítólag cserépedények voltak olajjal.
Szabó Ferenc: „Ahol a mi öreg házunk van, fönt az oldalban, ott van egy pince. No, ennek a pincének a végéből nyílott ez a földbe vájt alagút. Ez körülbelül két méter széles két méter magas boltozatos folyosó volt a földbe vájva. A háborúban átment rajta a tank akkor beszakadt a bolthajtás vége. A barátommal áskáltunk ott, aztán találtunk a földben 7 decis forma barna, cserépkorsókat. Több volt belőle, egyformák voltak, volt neki egy kis füle, olajat raktak bele, amivel világítottak.”
Kápolnapusztán a Brindl-kút fölött, a vadászház irányában is volt a legenda szerint egy pince a török időkből, ott állítólag ősöreg bort is tároltak. Az eldugott bejáratot egy elvarázsolt gímszarvas őrizte. A pincéből folyosó vezetett az erdőben álló kápolnába. A kápolnai emberek komolyan hittek ebben a regében, és a fölötte levő mezőn egy mély lyukat is ástak, ahogy keresték ezt az alagutat. Ebbe akarták az egész falu lakosságát a Vörös Hadsereg elől is elrejteni. Nem találtak azonban semmit egy pár kövön kívül (Frantz Schüller [szül: Kápolnapuszta 1937] pers. comm.).
A kamalduli remeték majki kolostorának az udvarán található kútból is vezetett egy rejtett folyosó a tópart bokrai közé. E folyosóban állítólag számos oroszlányi ember is járt régebben. Egyikük elmondása szerint kisgyermek korában járt ott a „zongoraóra helyett”. A föld alatti folyosó a tóparton kezdődött, a végén egészen kis nyílással, de egy kicsit beljebb egy 10-11 éves gyermek már fel is tudott egyenesedni benne. A legendás folyosórendszer tóparti kijárata ma is látható. A legenda szerint azonban nemcsak innen vezetett alagút, hanem egy ugyanilyen járattal volt a kolostor kútja összekötve az oroszlányi Várdombbal is.
Ez az a kút, amelynek az 1980-as években történt feltárása során, a mélyben föld alatti folyosórendszer bejáratára bukkantak. A folyosórendszer összeköttetésben állt a remeteházakkal is, kijáratát pedig a kolostoron kívül találták meg. Rendeltetése és eredete egyelőre tisztázatlan, és beomlások miatt feltárni sem sikerült még.
Az egykori Fornapuszta határában található Báracházi-barlangról is terjengnek ilyen föld alatti folyosós legendák (Holéczy ‚1829). „Vagyon a’ Csákvári Vértesekben azon szőlő felett, melly Gubának mondatik, a’ Mezővárostól délnyugotra , egy kicsiny barlang, Bárocz’ házának hivják. A’ barlangnak szája körül fenyegető nagy sziklatáblák függenek, kivált délnyugot felől, hol a’ hegyoldal mingyárt a nyilás mellett előbbre ereszkedik.”
Mórocza Lajos jegyző ezt írta 1864-ben (Párniczky 1977): „A barlang a hagyomány szerint igen mélyen benyúl a hegysziklába, sőt az erdőségben egy helyen messze bent lett volna kijárása, azon hegyet egészen keresztül fúrva. S hogy az említett Bárócz ezen barlangjából vette volna kémszemlére az előtte táborozott török hadcsapatot, s aszerént barlangján keresztül visszahúzódva a hegyek közti erdőségben tanyázott magyar hadsereget rendezte, s gyakran jól megverte. A Vértesi hegyek sok ideig valóban vértül szolgáltak a magyar hadseregnek, mert e hegyek miatt nem férhetett az ellenséges török a magyarhoz, s a hagyomány szerint talán onnét is vették a Vértesi hegyek elneveztetésüket. – Van a Bároc házához közel egy-két hegy közötti nyílás, melyet a nép Vaskapunak nevez. Nevezi pedig azért, mert a törököknek hajdan itt állták a magyarok útjokat, hogy a hegyeken keresztül nem hatolhattak. Itt eresztették egy ízben mégis be Bároc intézkedése folytán, amidőn mélyen behúzódva a két hegy között, mely szélességben mindég növekszik annyira, hogy bent az erdőségben egy jó csatahelyet ád, ahová a magyarok a törököket becsalván s az említett Vaskapunál útjokat ismét elzárván, hatalmasan megverték.”
A barlang őslénytani feltárásakor is felszínre kerültek különböző legendák. „Néhány napi munka után annyira haladt a kutatás, hogy napszámosokkal kellett folytatni a feltárást. Munkánk közben persze a falubeliek részéről egyre kaptuk a biztatást, hogy ne - abban a vacak lyukban turkáljunk, úgy sincs ott semmi, majd ők megmutatják, hogy hol lehet vasat, szenet találni, s amikor megtudták, hogy nem bányát keresünk, kisütötték, hogy biztosan kincsásók vagyunk s a báraczházai fehér asszony kincseit akarjuk megszerezni, aki éjszakánkint a barlang szájánál ül.”
„A barlang történetéhez tartozik, hogy a monda szerint a török elől oda menekült Csákvár lakossága, de a rejtékhelyet elárulták s a menekülőket az üldöző hordák bennfojtották, más verzió szerint azonban a barlang másik kijáratán, amely Gánt határában van, de amelyet ezideig megtalálnunk nem sikerült, elmenekültek.” (Láng 1962 ).
E szájhagyomány alapján lejegyzett történet a török pusztítások emlékét őrzi, s eszerint a törökök kiűzése után az akkori földesúr kocsiszám hordatta ki a csontvázakat a Báraczházi-barlangból.
Egy Csákvárt Gánttal összekötő föld alatti folyosó legendája is a mai napig él a környék lakosaiban, van, aki állítja, hogy járt is benne. A másik sokak által mesélt történet szerint, a gánti libák átjöttek a hegy alatt Csákvárra ezen a járaton.
Hasonló történetet ismerhetünk a Tatabánya felett meredező Szelim-barlagról is (Nácz ‚1899), amelynek kopár, meredek falai óriási sziklavárként meredeznek: „…a szikla oldalán rejtelmes száj tátong, melyen akár egy ezred katonaság bevonulhat egy legalább 35 méter hosszú, téres, tágas, két kupolás barlangba, hogy ott mint valami laktanyában elhelyezkedjék. […] A barlangban felhalmozódott föld és törmelék keverékében korongon készült sok fekete cserepet lehet találni, melyek mindenesetre régiek s nem véletlenül keveredtek bele, mert köztük emberi s állati csontok is találhatók. Egyik kirándulásom alkalmával női koponyát találtam ott, melyről a budapesti embertani tanszéknek véleménye az, hogy a koponya, kalczinálásáról itélve, lehet 300 esztendős. Ez az idő összevág a mondával, mely szerint a vidék lakossága Solimann (Selim) hordáinak közeledtére ide rejtőzködött. Vizük nem lévén, ennek keresése elárulta őket. Fölfödöztetvén, a törökök betömték s rájuk gyujtották a barlang száját. Valamennyien benfultak. Csontjaik itt porlanak.”
Az 1750-es esztendőkben egy jámbor özvegyasszony hallott mesélni a kegyetlen török martalócokról, és maga is felzarándokolt a Szelim-barlangba, hogy megtekintse a pogányok áldozatainak csontjait. Elrettent a szerteheverő kegyetlen sok csont láttán, fogott egy alkalmas hátikosarat, és több évi nehéz munkával lassanként lecipelgette a bánhidai temetőbe a maradványokat. El is hantolta tisztességgel, misét is mondatott értük; az sem volt baj, hogy a pogányok üldözte szegény áldozatok maradványai közé medve csontja, szarvas állkapcsa keveredett – mit tudta ezt a jámbor Oroszlánszkiné a nagy igyekezetében –, de eleget tett a lelkiismeretének. Sajnos, a kétszáz év múlva késetten érkező tudományt már nem tudták szolgálni a hamvak, s a tudósoknak meg kellett elégedniök a maradékkal, amennyit a kegyes lelkületű Oroszlánszkiné asszony még meghagyott az utókornak (Szombathy 1960 ).
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Holéczy M. (1829): Régiségek. Tudományos Gyűjtemény 13(4): 122–124.
-Láng S. (1962): Báraczháza. MKBT Tájékoztató 12:
-Nácz J. (1899): A Vértes történelmi műemlékei. Archaeologiai Közlemények 22: 118–203.
-Párniczky J.-né (1977): Pesty Frigyes helységnévtára, Fejér megye. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11: 161–306.
-Szombathy V. (1960): Vértes–Gerecse. Gondolat Kiadó, Budapest. /Magyar tájak/