A premontrei szerzetesrend valószínűleg az Árpád-háziakkal és a rendalapító Norbert apáttal is rokonságban álló Hartwik püspöknek - Szent István nagyobbik legendája írójának - köszönhette azt a támogatást, amelynek eredményeként a XII. században sorra létesültek a rend monostorai Magyarországon. Közülük az egyik legjelentősebb a Vértes északi részén álló Boldogságos Szűz Máriáról elnevezett prépostság Majkon, a Csák-nemzetség birtokán. (Majk elnevezése mai alakjában a horvát majka - anya szóra emlékeztet, s rokon alakú a Rajk, Vajk régi helynevekkel.) A prépostság jelentőségét bizonyítja, hogy hiteles helyi teendőket is ellátott. (A hiteles helyek feladata ügyfelek kérésére vagy hatósági megbízás alapján közhitelű oklevelek, végrendeletek kiállítása volt a XIII. század óta.) Ismerjük a majki hiteles hely függő pecsétjének feliratát is: „Sigillum Capituli de Maik” A pecsét képe a kis Jézust ölében tartó Szűz Máriát ábrázolja. Első okleveles említése 1235-ből való. Ezután gyakran előfordult különböző okiratokban, amelyek főleg birtokaikról rendelkeztek. 1388-ban október 25-től november 4-ig Zsigmond király és felesége Mária királyné a Vértesben tartózkodott. Majkról keltezett oklevelei bizonyítják, hogy a premontreiekhez is ellátogatott. 1495-ben Lőrincz, majki prépost több más tanúval együtt jelen volt, amikor II. Ulászló király Újlaki Lőrincnek adományozta Gesztes várát. Utolsó írásos említése 1516-ból maradt fenn. Az okiratból arról szerzünk tudomást, hogy Majk a csornai Szent Mihály prépostság fiókegyházai közé tartozott. A török időkben a szerzetesek elmenekültek a kolostorból. Majkot ekkor a tatai várbirtokhoz csatolták. A XVI. század közepétől az egyre romló állapotú uradalomnak sűrűn változtak a tulajdonosai. Új fejezet kezdődött a hely történetében, amikor 1727-ben gróf Esterházy József kezébe került. Az erdőkkel övezett Majk-puszta 1200 hold területű volt. A birtokot szántóföldek, rét, legelő, erdő, 3 malom, halastó valamint a volt premontrei kolostor és a román stílusban épült, háromhajós templom romjai alkották. A romok helyén hamarosan megkezdődtek a kamalduli remeték rendjének építkezései. A rend számára korábban Gróf Ipolykéri Kéry Ádám, Veszprém megyei birtokos tett alapítványt, amelynek része volt az omladozó somlói vár is. A felajánlott anyagi eszközök azonban nem bizonyultak elegendőnek a tervek megvalósításához. Ekkor a Bécs melletti, kahlenbergi kamalduli kolostor perjele és tartományi főnöke, Radossányi László közbenjárására Esterházy József gróf bocsátotta rendelkezésükre a majki birtokot. Az adományozás tényét 1733. július 28-án, Tatán foglalták írásba. Már ebben az évben megkezdték a munkálatokat. Az alapító kegyúr arra is engedélyt adott, hogy Oroszlánkő és Gesztes vár romjait, és a Vértesszentkereszti monostor köveit az építési munkálatokhoz felhasználják. A remeteség létrehozását az Esterházyakon kívül még 16 főúri család támogatta egy-egy remetelak állításával. Az építtető családok kívánsága csak annyi volt, hogy az ott lakó remete miséket mondjon lelkük üdvére. Az építkezés terveit Franz Anton Pilgram, osztrák építész készítette el, híven követve a kamalduli rend ősi reguláinak megfelelő, középkori olasz mintákat és vezérelveket. A három sorban felépített cellaegyüttest templom és apátsági épület egészítette ki. Magas kerítés övezte, amelynek vörösmárvánnyal díszített kapuján a rendalapító Szent Romuald valamint annak apja, Boldog Sergius homokkő szobra áll. A kapu zárókövén az 1746-os évszám jelzi az építés évét. A kapun belépve lenyűgöző kép tárul elénk. Az üde zöld pázsit és a sötétzöld fenyők között fehéren villannak elő a piros cserepes remetelakok. A szabályos rendben sorakozó épületek utcát alkotnak. Ez az utca visszaadja a kamalduliak zárt életének, de együvé tartozásának hangulatát is. A remetelakok homlokzatán az építtető családok címere látható. A gróf Berényi, Szörényi, gróf Erdődy, gróf Cziráky, báró Lengyeltóti Lengyel család házai mellett az Esterházyak által emelt remetelakok sorakoztak. Az ablakkeretek, párkányok, kapukeretek, küszöbök süttői márványból készültek. A cellákat egy-egy szentnek ajánlották. A hatodik cellát, amely ma múzeum, Szent Pál apostol tiszteletére építtette a bodorfalvi Baranyay család. A remeteség középpontjában a kamalduliak védőszentjéről, Nepomuki Szent Jánosról elnevezett barokk stílusú templom állt valaha. Építését 1753-ban Pilgram kezdte el, de időközben bekövetkezett halála miatt, valószínűleg Fellner Jakab, az Esterházyak neves uradalmi építésze fejezte be 1770-ben. A templombelső terét művészi freskók díszítették, oltárképe Jézust az olajfák hegyén ábrázolta. A szentély belsejét faragott stallumok és szobrok valamint reneszánsz stílusú szószék ékesítette. A freskók alkotója Franz Anton Maulbertsch osztrák festő, a szobroké Bebó Károly, óbudai szobrász volt. Rajtuk kívül még számos kiváló mester és a rend tagjai járultak hozzá művészi munkájukkal a templombelső kiképzéséhez. A templom azonban az 1800-as évek első felében leégett, köveit az oroszlányi evangélikus templom építéséhez használták fel. A helyreállítások során csak a harangtornyot sikerült megmenteni. A falakon kívül, az erdőben emelt celli Mária-kápolna viszont ma is áll.

A remeteség főépülete zárja az épületegyüttest. Középső részén a perjel rezidenciája volt. Itt kaptak szállást a vendégek és átutazók, és itt alakították ki a közös ebédlőtermet is. Az udvaron reneszánsz stílusú, négyszögletes kávájú kút található. Oldallapjait, az Esterházy-család címerpajzsát tartó angyalok, griffek, rózsák díszítik. Ez az a kút, amelynek az 1980-as években történt feltárása során, a mélyben földalatti folyosórendszer bejáratára bukkantak. A folyosórendszer összeköttetésben állt a remeteházakkal is, kijáratát pedig a kolostoron kívül találták meg. Rendeltetése és eredete egyelőre tisztázatlan, és beomlások miatt feltárni sem sikerült még. A remeteházak tágasak és célszerű térbeosztásúak voltak. Hálószoba, a munkavégzéshez szolgáló műhely, élelmiszerek és egyéb anyagok tárolására alkalmas kamra, valamint a hitélet gyakorlásához szükséges, oltárral ellátott, freskókkal díszített miniatűr kápolna állt egy-egy remete rendelkezésére. Minden házhoz kis kert tartozott. A magas kőkerítéssel körülvett házban és annak apró udvarában morzsolgatták le életüket a cellák lakói. A szigorú némasági fogadalmat tett szerzetesek szomszédaikat nem láthatták, egymással szót nem válthattak. Életrendjüket a Nap járásához igazították. Napjaik kertjük művelésével, a termékek feldolgozásával, kegy- és egyházművészeti tárgyak készítésével, elmélkedéssel és szigorú önvizsgálattal teltek. Életmódjukat tökéletesen kifejezte jelszavuk: Memento mori (Gondolj a halálra). Beszélgetésre évente két alkalommal, a nagy egyházi ünnepeken volt lehetőségük. Ekkor a kolostor pompásan díszített ebédlőjében összegyűlve húst és vizezett bort is fogyaszthattak, búcsújáráskor pedig gyóntatói feladatokat is elláttak. A kamalduli remeték rendjét a lombardiai hercegi család Ravennában született sarja, a szentté avatott Romuald alapította az ezredforduló táján. E rendnek volt tagja XVI. Gergely pápa is. „Fehér barátoknak” is nevezték őket, ruhaviseletük miatt. Fehér csuhájukat, elől-hátul kötény egészítette ki, derekukon, pedig barátzsinór fogta össze. Lábukon leginkább sarut, néha csizmát hordtak. Fejük tetejét borotválták, tarkójuknál félkörívben rövidre nyírt hajat és hosszú szakállt viseltek. A rend ügyeit, a fogadalmat tett, de fel nem szentelt rendtagok intézték. Az ő feladatuk volt a gazdálkodás, a külvilággal való kapcsolattartás és a rendtagok egészségi állapotának figyelemmel kísérése is.

A zavartalan szerzetesi élet azonban csak 1782-ig működhetett. II. József 1782. január 12-én adta ki rendeletét, amelyben feloszlatta mindazokat a rendeket, amelyek nem végeztek oktató vagy betegápoló tevékenységet. Ezután széledt szét a kamalduli rend is. A szerzetesek plébániákon nyertek elhelyezést, néhányuk más kolostorokba vonult. Ingóságaiknak egy része állami tulajdonba, más része árverésre került, kisebb hányadát a környező településekre széthordták. Hollétük ma is ismeretes. Az oltárok, keresztek, képek, gyertya- és ereklyetartók, bútorok azóta a környékbeli (a kecskédi, bánhidai, alsógallai, felsőgallai, tatai katolikus, az oroszlányi evangélikus és a komáromi görögkeleti) templomokat ékesítik. A puszta és a hozzátartozó birtok a kincstár tulajdona lett. 1806-ban gróf Esterházy Károly megvásárolta a kincstártól, és bérlők útján hasznosította. Fényes Elek geográfus 1836-ban írta Majkról:

„a camalduli szerzet majki klastromában telepített, privilegizált szűr és pokrócszövő intézet működik.” Ez a műhely az 1848-as honvédek számára is készített felszerelési tárgyakat.,

1860-tól Esterházy Móric vadászkastéllyá alakította át a nagy főépületet. Az átalakítás során megmentették a kamalduliak idejéből fennmaradt mennyezeti stukkókat és freskókat. Ezek ma is láthatóak. A kastélyt övező területet ritka és értékes fakülönlegességek telepítésével angolparkká varázsolták. A vadászkastély 1945-ig a család tulajdonában maradt. A II. Világháború után lakásokként szolgáltak a remetelakok. A bányászcsaládok között 1973-ig itt lakott Gróf Esterházy Móricné is.

Az 1980-as években Komárom megyei vállalatok által helyreállított épületegyüttest ma idegenforgalmi célokra hasznosítják, és múzeumként is látogatható. Az erre járónak kis tó fölött emelkedő, erdő borította dombon a lombkoronák fölé emelkedő templomtorony, jelzi a csend és áhítat egykori szigetének jelenlétét.

Sobri Milfajt Ferkó legenda

"Titokzatos Majkapuszta, ha alkonyat óráiban mesélni kezdenek a tóparti tölgyek. Talán ők még látták az utolsó vértesi betyárt, Sobri Jóska társát a híres Milfajt Ferkót, hét vármegye rettegett zsiványát. A legenda szerint utolsó kalandját itt élte a múlt század közepén. A pokrócgyárost akarta kirabolni, odafönn, a hajdani rendházban, de nem akadt vállalkozó, aki a gyároshoz vezesse a zsiványt, hiába kérte kalauznak a kocsmárost, magát. Hirtelen haragú ember volt ez a Milfajt Ferkó, először a kocsmároscsaládot verte agyba-főbe, s rabolta ki dühében, úgy indult a gyanútlan gyáros háza felé. Egy iddogáló fuvaros megpróbált tréfálni vele, odaszólt neki: „Hát már megy kend? Pedig még ihatnám!” Megharagudott erre a betyár, s hozzásújtott puskájával a derűs ivócimborához. El is tört a puska, meg is lőtte enmagát véletlenül Milfajt Ferkó, úgy cipelték el társai egy közeli puszta tanyára, hogy ott szedjék ki belőle a golyót. Pandurok mentek érte, Veszprémben ült össze a bíróság fölötte. Így lett vége Majkon a kegyetlen betyárnak.

Már a nótát sem ismerik a lágyan ringó tó partján, amit kinyomtatva a ponyván árultak a veszprémi vásáron:

 Milfajt Ferkót megfogdosták,
A kocsmában megrugdosták,
Nem volt neki az eszébe,
Majki pusztán lesz a vége.

A tölgy nem susog, nyárfa nem árulkodik. S a régi kocsma kármentője is a múlté, amelynek barna gerendáján kettétört a betyár puskája."