SZABÓ LÁSZLÓ VILMOS (Maklár, 1916. szeptember 13. – Zirc, 1998. június 29.) ciszter tanár, kutató

Gyermekkorát a Bükktől délre, Maklár falu végén töltötte. Az ottani vízimalomban született. Élete első éveiben csak síkságot, a nagy lapost látta, vizek vették körül a házukat, kertjüket. A madarak már akkor nagyon közel kerültek hozzá, s szinte ösztönösen leste, figyelte őket. Az egri Ciszterci Gimnázium tanára, Varga Bennó volt rá nagy hatással. A fiatal madarász meghatározó élménye volt, amikor egy édesapja által begyűjtött, különleges színű verebet vihetett tanárának, s ennek köszönhetően bebocsáttatást nyert a természetrajzi szertárba. Tanára példája hatott rá, a ciszterci hivatást választotta, s így a budai Szent Imre Gimnáziumban érettségizett. A ciszterci rendbe 1934-ben lépett. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett biológia-földrajz szakos középiskolai tanári diplomát. A pályaválasztásból adódóan szerette volna megírni doktori értekezését a madárfészek anyagának és építéstechnikájának témaköréből, de professzora azt mondta, hogy csak az doktoráljon, aki vállalja a tudomány áldozatát, aki a választott témával egész életében hajlandó foglalkozni. Ő a szerzetes tanári hivatást választotta. Évfolyamtársa volt Pátkai Imre, a Madártani Intézet későbbi igazgatója, akivel később a terepen sokat madarásztak együtt. Áldozópappá Zircen szentelték 1941-ben, káplánként működött Zircen 1942-1944 között. A pásztói rendházban teljesített szolgálat után tanár lett Baján a III. Béla Ciszterci Gimnáziumban. Szabó L. Vilmos tanár úr szívesen költözött Bajára. Lelke telve volt idealizmussal, szíve pedig örömmel, és azonnal otthon érezte magát. Új szellem áradt munkájából. Munkássága sokakra meghatározó hatást gyakorolt, akik örökké hálásak voltak neki, és egész életén át tartották vele a kapcsolatot. Az iskolák államosítása után Baján hitoktató lett, majd a kiscsávolyi plébánián segédlelkész 1948-1949-ben. Rendi oblátusok tanára volt Zircen 1949-1950-ben, majd Kisszemináriumi tanár Egerben 1950-1951-ben. Általános iskolai tanár Velencén 1951-1959-ig, majd Csákváron 1959-1970-ig. A Hortobágyi Nemzeti Park Természetvédelmi Igazgatóságának tudományos munkatársa 1970-1983-ig, majd a Bükki Nemzeti Parkban 1983-1984-ben folytatja  tudományos munkáját. A Madártani Intézet úgynevezett szinkron megfigyelési napjain Csákvárról utazott a Hortobágyra, figyelte a madarak életét, s küldte feldolgozásra értékes madártani megfigyeléseit. Sokszor a pásztorok szállásán töltötte éjszakáit kinn a pusztán. Később kinevezték a Hortobágyi Nemzeti Park tudományos kutatójának. Nyugdíjasként Egerben élt, majd a Rend újrakezdésekor, 1990 januárjától Zircre költözött, ahol élete végéig lakott. A ciszterci gyászjelentéseknek különleges tartalmat ad egy-egy, a rendtag egyéniségéhez mindig csodálatosan illő Szent Bernát-i idézet. Szabó László Vilmos tanár úr gyászjelentésén ez állt: ”A szív vidámsága felemeli és magasba lendíti az embert. – Mint madarat a szárnya. – A szíven fordul meg minden.” Ebben benne van minden, ami személyének és életének lényege volt, aminek példája és tanulsága jelentik számunkra  a „szabó-i” örökséget.

Tanári munkássága

A II. világháború után a kifosztott bajai gimnázium biológiai szertárának gyarapítása volt elsőrendű feladata. Mint egyik szertárosa, többször gyűjtöttem vele együtt különféle rovarokat számos élőhelyen. Amikor az egyik gyűjtés után mindkét szertárosán a malária tünetei jelentkeztek, Szabó L. Vilmos tanár úr és Nánay sebész főorvos úr a svájci vöröskereszt jóvoltából szerezték be az életmentő kinint! A Duna–Tisza közi homokbuckák, amelyek most már védettek, azonnal felkeltették érdeklődését. „Kélesen” az ugartyúk fészkelését is megtalálta! Többször mondta, hogy az itteni táj egy egészen más világ! S mivel tanított, a gyerekeken keresztül azt is érezte, hogy „más magyarság” él itt. A magyarságnak ez a szomszéd népekkel vegyes „keveréke” rendkívül izgalmas volt számára. A sok tehetséges tanulót is ennek a „hibridizációnak” tulajdonította. Hangsúlyozta, hogy sokkal nagyobb, fenségesebb dolgokat találunk a gyönyörű ártéri erdőkben, mint a könyvekben. Idézem írását: „Élet, csupa élet az erdő. Csodálatos csend, a tél elől ebbe a vékony takaróba bújik meg az Élet! S a levél, majd a hótakaró alatt milliárd mini munkás dolgozik: korhasztó­rothasztó baktériumok, rovarok, giliszták, férgek, lenézett, alázatos fajai együtt dolgoznak. Készül a peték védő övezete, a magvak magtára, előcsíráztatás, hibernálás, még csodálatosabb csendben.” Tanítása, amelyet személyes példaadásával is hitelesített, nem maradt nyomtalan. Tanítását mértéktartás, túlzásoktól, egyoldalúságoktól való mentesség jellemezte. A gyermek egész személyiségét formálta, gazdagította, a ciszterci „ardere et lucere” gondolatával. A láng a szeretetre, a fény, amely világít, a tudásra asszociál. Bennünket nemcsak oktattak, hanem neveltek is! Szabó L. Vilmos tanár úr szemében, modorában, a jellegzetes kézmozdulataiban, örökké mosolygós arcában benne volt az egész lelke! Nyugodt természetű, derűt sugárzó egyéniség volt. Vezetése alatt a tanulás érdekes felfedező út volt. Megismertette a természet csodáit, megszerettette az állatok, növények világát. Legtöbb órája befejezése előtt tíz perccel elővette Fekete István egyik könyvét, s abból csodálatos érzékkel kiválasztott történetet olvasott  fel. Kitűnően tudott tanítani, és amit tanított, hatásossá tudta tenni kitűnő, frappáns rajzaival. Lényéből szuggesztív erő áradt. Ökörszem és Hajnalmadár c. írását akkor küldte meg nekem, amikor a hajnalmadár parazitáiról írt dolgozatomat dedikálva, hálás tanítványi nagyrabecsüléssel megküldtem volt tanáromnak. Téli, bélapátfalvai élményét írta le, s küldte meg részemre.

„Bent a főoltár előtt imádkoztam, a rózsaablakon meleg fény szűrődött be a jéghideg templomba. S egyszer csak egy kis ökörszem surrant be.  A főoltár lábánál ügyesen keresgélt, még a szőnyeg csücske alá is benézett pókok után kutatva. Kurta kis farkincáját magasra emelte, hogy nagyobbnak lássék, integet vele. Apró, hétköznapi „munkaruhában” sürög­ forog, mint régen a szürke­barna ruhás munkás testvéreink. Szomorú tik­takja most ijedt, hívogató.  Csillogó szeme ragyog. A csend még nagyobbra nő. Kis szíve megdobban. És csak én hallom csendesen csattogó, üvegcsengésű trilláját tavasszal. Kijövök az ajtón és távcsővel felnézek a sziklákra. Szálban álló, rég lerobbantott, kisebb­nagyobb „sziklafalak” fehérlenek. Az egyik sziklafalon kúszik fölfelé a csuszka rokona, a csodálatos, hamuszürke hajnalmadár. De amint fölfelé szökell, hajnalpiros szárnytükre föl­fölbillen. Ragyogó tollazatú madárka. Alapszíne füstszínű szürkés, de amikor szárnyait kiterjeszti, hajnalpiros szárnytükre és hófehér pöttyös szárnycsúcsa csillog, mint egy lepkeszárny. Egy pillanat,  s ledobja magát a mélység fölé.  Két szárnyán kivirít a havasi rózsa hajnalpír virága. Aztán újra a sziklát öleli. Most néma, finom füttyét alig hallatja. Vendég a Tátrából. A még magasabb hegyek, sziklák üzenetét hozta. Jelkép mindkettő. Ökörszem a források, köves patakok gyökérfonataiban lent a völgyben, hajnalmadár fönt a sziklacsúcsokon, köveken.”  

Ezen összehasonlításokat Szabó tanár úrtól tanultam, s eredményesen használom biológiai óráimon. Amikor már biológus tanár voltam, többször meghívtam a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba vetített előadást tartani; mindezek után sem tudtam másként szólítani csak „tanár úrnak”. Azt is szerényen elhallgatta, hogy 1978-ban róla nevezett el egy  – a tudományra nézve is új – atkafajt Mahunka Sándor akadémikus,Myianoetus szaboi néven. Ő ajánlotta fel nekem, hogy  az érettségizők utolsó biológiai óráját az arborétumban tartsam. Ott a kontyvirág kis levélke darabjait rágassam meg diákjaimmal, sohasem fogják elfelejteni a kalcium-oxalát szúrós, csípős ízét. Ővele találtuk meg az arborétumban a vörösbegy fészkelését. Egyszer egy szép krivántátrai képeslapot küldtem részére. Ezt válaszolta: „Egyszer ott aludtam hálózsákban az utolsó törpefenyők egyike alatt. Arra ébredtem, hogy egy medve nyaldossa az arcomat. Persze ez csak álom volt, mert eső esett rám. A mormotákat itt fényképeztem.” Nagyiváni szolgálati lakását is felajánlotta számomra, hogy tanulmányozhassam a Hortobágy madárvilágát, amíg ő külföldön tartózkodik. A Vértes természeti értékei c. kitűnő könyvében fogalmazta meg ars poeticáját is: „A túlzott igények, szerzések, taposások, önzések, hobbik, zajos rohanások világában intő példa a természet. Minden hangya boldog a bolyban, minden fiatal sejt örül, amikor az öreg fa virágzik, termést hoz. Harmónia, rend, szépség körülöttünk. Belülről kialakított, értelmes, erős élet, szívünkhöz szóló szépség, tiszta öröm a természet. Nemcsak tanít, nevel is. A csend hála és öröm. Ezért trillázik mindenfelé a fülemülék fuvolája, hirdetve a Természet és Élet tiszta forrásait.” Mi, volt bajai ciszterci diákok szeretettel gondolunk vissza iskolás éveinkre. Hálás elismeréssel mutatunk rá azokra a komoly szellemi  és erkölcsi alapokra, amelyeket  ott szereztünk. A ciszterci tanár lelke olyan, mint a ciszterci viselet. A fekete skapuláré derűs, napsugárszínű reverendát takar. A természetes fegyelem a kölcsönös tiszteleten alapuló rend. Mint volt ciszterci diák, szeretném hálám jeléül megköszönni Szabó László Vilmos tanár úr áldozatos munkáját, s azt, hogy tanári munkám során sokban követhettem példáját!

Rékási József