Mindenszentek napja (november 1.)

E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.

Halottak napja (november 2.)

Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére. Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben. Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.

Márton napja (november 11.)

Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” „A bornak szent Márton a bírája” – tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Baranyában azt tartják, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg. Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak. A Dunántúlon különösen Vas megyében még sokan emlékeznek arra, hogy Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. 

Katalin napja (november 25.)

Katalin-naphoz férjjósló hiedelmek és praktikák kapcsolódtak. Ilyenkor is szoktak vízbe tenni gyümölcságat, s ha az karácsonyra kizöldül, a kíváncsiskodó lánynak közeli férjhezmenetelt jósolt (lásd még Luca-nap). Az ágat ez esetben katalinágnak nevezik. A jóslások fő ideje a lányok számára: András-nap. A legények azonban ezen a napon tudakozódhattak jövendőbelijük iránt. Például úgy, hogy lopott leányinget tettek a párnájuk alá, abban reménykedve, hogy megálmodják a feleségüket. Sárosfán, Csantavéren a fiúk Katalinkor böjtöltek, hogy álmukban meglássák a jövendőbelijüket. Katalin női dologtiltó nap. A Szerémségben ilyenkor nem sütöttek kenyeret. Nem szabad szántani, kocsiba befogni. Leálltak a malmok is. A Katalin-napi időjárásjóslás közismert: „Ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog, viszont, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog.” Katalin napjával befejeződtek az őszi bálok, lakodalmak.

András napja (november 30.)

A legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap. Többnyire a lányoknak magányosan, titokban kellett ezeket a praktikákat elvégezniük. Próbáltak álomból jósolni. A párna alá férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. A párna alá tett nadrággal előzetesen is végezhettek hatékonyságot fokozó mágikus eljárást, például a Bódva vidékén a leány kendermagot vetett a favágítóba, nadrággal boronálta el, s úgy tette a feje alá. A csallóközi Medvén egész nap böjtöltek a lányok, a fejük alá éjszakára férfiruhadarabot tettek, hogy álmukban megtudják, ki lesz a férjük. Ereszrázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” A hallgatódzásból jóslásnak legismertebb formája volt az ól rugdosása, mely nemcsak András-napkor szokásos praktika. Úgy vélték, ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mennek férjhez. A Zempléni-hegység falvaiban azt is figyelték, hogy anyadisznó röffen-e először, mert az özvegyet jelzett, a malac pedig legényt. Szemétre, trágyadombra állva figyelték, honnan hallják a kutyaugatást, úgy gondolták, hogy abból az irányból jön majd a jövedőbelijük. A közös jóslások többnyire a fonóban történtek – ólomöntéssel, gombócfőzéssel. A gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, amelyik elsőnek jön fel a víz tetejére, az lesz az illető férjének a neve. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására igyekeztek jósolni. A moldvai és Gyimes-völgyi magyarok ezen a napon a farkasok ellen megfokhagymázták az ajtókat, hogy ne vigyék el a jószágot. E célból összekötötték az ollót, mert ha nyitva maradna, a farkasok elvinnék a juhokat. András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, ezért nevezték disznóölőnek is.

Fonó

A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól többnyire a farsang végéig tartott. Szent Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották, „hurka teremne a szöszben”. A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov. 5.) után kezdték. Sokfelé bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a kukoricaszedés befejezéséhez. Erdélyből, Bácskából arról tudósítanak, hogy csak decemberben kezdték a fonást. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a hiedelem élt, hogy Borbála bedobná az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást szombaton, ünnepek előtti napon és az ünnepnapokon. A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét, s legfeljebb bizonyos napokon a helyet adó gazdasszonyét. A múlt századi szokásgyűjtemény a házról házra járó fonó székely változatáról szól: „Télben, mikor fonás ideje van, a székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak”. Kalotaszegen és a bácskai Gomboson még a két világháború közti időben is a fentiekhez hasonlóan sorra járták a házakat. A házakat bérlő fonóról ugyancsak olvashatunk múlt századi leírást: „Fonodának nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át, a leánysereg fonás végett, szombatot, vasárnapot és más ünnepnapokat kivéve, esténként, legyen bár a legnagyobb sár, vagy zúgjon a legdühöngőbb zivatar, összegyűl. Alig hozzák t. i. az asszonyok rendbe a paszkoncza vagyis virágos kendert, szeptember dereka táján, hosszabbodván már az esték, egy vasárnap néhány meglettebb leány szertenéz a faluban, s kiszemel néhány házat, melyeket fondául alkalmasoknak vél. Ezek azután társnőikkel tartott tanácskozás után felszólítják a kiszemelt házak birtokosait, engednék meg, hogy hozzájok járjanak fonni. Ha kedvet mutat rá a háztulajdonos, megköttetik az alku, mi minden leánytól rendszerént kialkudott mennyiségű eledel, vagy kukoricza vagy kender s más efféléből, vagy abból áll, hogy nehány este a házát átengedő gazdasszonynak minden leány fon, de csak az ő kenderéből. Mivel pedig az egész falubeli leánysereg az udvarlásra járadó legénységgel egy szobában bajosan férne el, fonodául két házat, a helység két végén alkusznak ki, s úgy osztakoznak el, hogy mindenkinek legközelebb esik vagy az egyik vagy a másik ház. Itt szerepelnek azután a kedves társasjátékok és tarkabarka mulatságok”. A fonóbeli ételeket, a világításhoz szükséges petróleumot, a fűtéshez a fát a fonóba járók közösen adták össze. A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az udvarlás, párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs. Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket feldíszítették. A fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is. A borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők. A gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott napokon látogathatták a fonót. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak,adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórákozás a csúcspontját. A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A leányjátékok az énekes, táncos változatoktól az ügyességet fejlesztő, testedző játékokig terjedtek. Különösen a leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. „Ha hosszalják a legények kimaradtát, egy leány seprőt vesz, s minden társa előtt söpör, kérdvén kit söpörjön oda? A kérdezett szeretőjét nevezi meg. Ekkor amaz egyet toppant a seprővel mondván, hogy a nevezett legény mindjárt ott teremjen. Emigy söpörve minden társa előtt, a szemetet és a söprőt a feje fölött az ajtó felé dobja, s ha az nyéllel fordul kifelé, a legények eljönnek. Tudni akarják azonban azt is, merről fognak érkezni? A szemetet tehát kiviszik az útra, ráállva füttyentgetnek s honnan kutyaugatást hallanak legelőbb, onnan jövendenek a legények” A közös játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem... voltak. Ezek közül a „Megy a kosár...” szövegkezdetű játék az egész magyar nyelvterületen ismert volt, nemcsak a fonóban, hanem más társasmunkák alkalmával is. A fonó az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték fel a fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók megengedett volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok a legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint. A fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy levert orsót csókkal kellett visszaváltani. Ha elmaradt a csók, a legények bosszút álltak, például a borsodi fonóban a fonalat lemotollálták, a szöszt vizes vályúba dobták. A fonó különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle jeleneteket, incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték egymás fonóit jelmezesen. Ijesztgették, szórakoztatták egymást. Ilyenről a múlt századi szokásgyűjteményben is olvashatunk az agárdi fonóélet leírásában: „Amely fonoda fiatalsága meg akarja látogatni a másikét, egy leányt igazi csodává öltöztet fel, úgy hogy az is, ki kísértetet nem hisz, véletlenül találkozva vele alkalmasint nem kevésé döbbenne meg. S ily felöltöztetésben kifogyhatatlanul találékony az ifjúság. Kész lévén a csoda az egész fonodai fiatalság elindul a másik fonodába, s itt egy követe által bejelenti, hogy valami ujdonság...utazó, állat, áru, termény stb. látható a faluban, meg akarják-e nézni? Kedvező választ adatván a csoda  kíséretével bemegy, s feladat, a társaságot bohóságaival kaczagtatni, mit azután közös táncz követ. Pár hét múlva másik fonoda szintén csodával viszonozza a látogatást” A farsangi dramatikus játékok többségének a fonó volt a színhelye. Ezekről a játékokról Ujváry Zoltán fejezete ír részletesen. A házasság-, férjjósló eljárások többségét magányosan kell elvégezni. Vannak azonban közösen végzett jósló eljárások is, amelyeknek ugyancsak a fonó volt a fő színtere. Legismertebb módja volt a meggyújtott kenderkóccal történő jóslás. Szatmárban a meggyújtott csepűgomolyagot magasra hajították, s ha lobbot vetve égett, a lány közeli férjhezmenetelére jósolt. Az Ormánságban, Kalotaszegen, a borsodi fonókban is úgy jósoltak, hogy három csepűbábot állítottak, a középső a lányt jelképezte, a két szélső a legényeket. A lányt jelző bábot meggyújtották, s amelyik gyújtatlan maradt, azt jelezte, hogy az illető legény nem szereti a lányt. Véletlen jelenségekből is jósoltak. Ha valaki magasra kötötte a szöszt, úgy vélték, soká nem megy férjhez.

Tollfosztó

A tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban. Néhol még ma is eleven hagyománya van. Bérelt vagy meghívásra látogatott házaknál fosztottak. A tollfosztás, mint a többi kaláka jellegű munka, egyúttal a közös szórakozás alkalmát is jelenti. Lukácsházán a tollfosztásba csak azért mentek el a legények, hogy elszórakozzanak. Mikor a fosztást befejezték, áldomást ittak. Akkor a gazdasszony süteménnyel, borral kínálta a segítőket. Tiszaföldvár vidékén az volt a szokás, hogy a legények összeszedték a kocsányokat, és a lányok háza elé szórták, majd másnap megfigyelték, hogy eltakarították-e. Így tették próbára a lányokat. A Bódva vidékén a tollfosztóba már csak a komoly udvarló mehetett, de az sem maradt sokáig. Palóc vidékeken, ahol a fonó jelentősége sokáig megmaradt, a tollfosztó hagyományai nem voltak olyan színesek. A Dunántúlon azonban a tollfosztó vette át a fonó szerepét. Vépen a húszas években a Láncos Miklós a tollfosztót kereste fel és ijesztgette a lányokat. Néha az udvarra hurcolták vagy kútágashoz kötötték őket. A farsangosok is a tollfosztókat keresték fel. A tollfosztóban énekeltek, beszélgettek. Ipolypásztón többek között az alábbi éneket: Turán decembertől februárig tartott a tollfosztás. A segítőket mákos kukoricával kínálták. A Tápió vidékén Luca-napkor fosztottak tollat. Pándon és Kókán tollfosztó bálokat tartottak a házaknál. Kókán a toll csumáját a legény összeszedte, és a neki tetsző lány háza előtt szórta el. Másutt ez a megszégyenítés, itt az udvarlás jele.