Sarlós Boldogasszony napja (július 2.)

A nap elnevezése utal az aratás egykori módjára, amikor még a nők arattak sarlóval. Tápén e hagyomány emlékére ezen a napon gyógyfüveket vágtak le sarlóval, amit azután megszenteltettek. Szokás volt az aratás szertartásos megkezdése is, hogy azután másnap ténylegesen hozzáfogjanak a munkához. Például Szil faluban (Rábaköz) elmentek a misére, az aratószerszámokat a templom falához támasztották. Ezután kimentek a földekre, a búzában vágtak egy rendet, majd hazamentek.

Aratási szokások

Július az aratás hónapja. A kenyérgabona betakarításának a sikerét számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani, melyek gyakran vallásos jellegű szertartásokkal is összekapcsolódtak. A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték. A Csallóközben ünnepélyes volt az aratás első napja. „Jézus segíts!” fohásszal indultak, megemelték a kalapjukat. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek. Az eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte. Az Ipoly menti falvakban az új résztvevőket beavatták: az „újoncokat fenekükvel a földhöz verték”, majd a marokszedők elkapták őket és „bekötötték marokba”. Bükön pedig így hallottam (1978): „Úgy csináltuk, aki még nem vót aratni, akkor a kévét lefektették aztán a lányt ráverték, ott nyomdosták a legények”. Olyan szokás is volt, hogy a legények és lányok, akik először arattak, keresztapát, illetve keresztanyát választottak maguknak, például Fejér és Somogy megyei uradalmakban. Elszórt adatok vannak arra vonatkozóan, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az elsőnek learatott búzaszálaknak. Ebből a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt. Sellyén az arató a derekára kötötte, hogy majd ne fájjon. Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. Balonyban a gazda a kötözőknek pálinkát, a marokszedőknek fejkendőt adott. Még az 1950-es években, a termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban, ahol kaszával arattak, nem mulasztották el, hogy az elnököt vagy az igazgatót megkötözzék. A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Gömörben úgy mondták, hogy ezt a madaraknak és a szegényeknek hagyják. Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek, szokások kötődtek. Ebből készült az aratókoszorú. Aratókoszorút általában a földesúrnak készítettek, de az utolsó kalászokból kis csomót mindenki vitt haza, és az őszi vetőmag közé elegyítették különféle magyarázatokkal. Göcsejben az aratók egy kisebb kévét kötöttek, amit a házigazda áldomással váltott ki. A kévét másnap a tyúkoknak adta, hogy jól tojjanak. Kishartyánban az első kévét a pap számára vették le, a másodikat a gazdaasszony vitte haza. Ez került azután a karácsonyi asztal alá. Az utolsó kalászokból készített aratókoszorú különféle formájú és nagyságú lehetett: csigaszerű, korona formájú, koszorú alakú. Kalotaszegen, mikor az utolsó tábla búzába ettek, elkezdték kötni a koszorút, melyet egész Kalotaszegen búzakoszorúnak neveztek. A legtöbb helyen harang alakú favázra erősítették a búzát. A koszorút a legszebb búzakalászokból fonták, gyakran mezei virágokkal és szalagokkal is díszítették. A nagyobb uradalmakban az aratókoszorú vitele, átadása ünnepélyesen ment végbe. Múlt századi leírásban, pontosan meg nem nevezett alföldi helység aratóünnepéről olvashatjuk: „Erre megindul a nagy sereg tarkázva párosan, ének s néha zeneszóval mezőföldről, bemennek a faluba az uraság házához vagy gazdatisztje lakához, ott átnyújtják a kalászkoszorút, s jót kívánnak. Erre kezdődik a vacsora, ivás, táncz, mely néha estétől reggelig tart. Ha a gabona jól fizetett jódolga van az aratóknak, ha nem, akkor még koszorút sem kötnek”. A Zsitva mellékéről szóló beszámoló részletében termékenységvarázsló vízzel való leöntésről is megemlékeznek: „Összeszedve a határ minden vadvirágát, azokból a gabonaszálakból koszorút kötnek, egy búza alapkörfonatra két jól föleresztett, s fönn egymást körösztbe metsző ívfonatot kötnek, ezen koronaalakú fejéket a hideg víztől legkevésbé iszonyodó férfi fejére teszik. A gazda házához érve nyakonöntik a koszorúvivőt: mi azt akarja jelenteni, hogy a búzának az esső ne hiányozzék”. Hasonló leírást olvashatunk a kalotaszegi falvakról, ahol a falubeliek a kapuk, kerítések mögött meghúzódva várták az aratók érkezését, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorúvivőkre. Az aratókoszorút általában a mestergerendára akasztották, és vetéskor a koszorúból kimorzsolt szemeket keverték a vetőmag közé. A magának arató család nem rendezett különösebb ünnepséget. A módosabb gazda, aki részesaratókkal dolgozott, megvendégelte munkásait. Nagy aratóbálokat rendeztek az uradalmakban, különösen az 1901-es miniszteri felhívás után. Az aratási munka végeztével a ma közösen gazdálkodó üzemek is rendeznek aratóünnepet, sőt aratókoszorút is készítenek, melyet az elnök vagy az igazgató irodájában helyeznek el.