Környezetvédelmi világnap (június 5.)

1972-ben június 5-én nyílt meg Stockholmban „Ember és bioszféra" címmel az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciája. „Az embernek alapvetően joga van a szabadsághoz, egyenlőséghez és a megfelelő életfeltételekhez olyan minőségű környezetben, amely emberhez méltó és egészséges életre ad lehetőséget."- szerepel a konferencia nyilatkozatában-. Ezt a napot határozatában nemzetközi Környezetvédelmi világnappá nyilvánította. A Környezetvédelmi Világnap legfontosabb célja, hogy felébressze az emberekben a felelősségtudatot és rávezesse őket arra, hogy mindenkinek magának kell tennie valamit a természetes, az épített, a társadalmi és a belső környezetünk megóvásáért, harmonikusabbá tételéért.

A Környezetvédelmi Világnap célja emellett, hogy bemutassa és ösztönözze az energiatakarékosságot, a helyi erőforrások minél szélesebb körű felhasználását, a megújuló természeti források hasznosítását, a szemét- és hulladékképződés csökkentését, valamint a környezetszennyezés megelőzését.

Medárd napja (június 8.)

Közismert időjárásjósló nap. A közhiedelem úgy tartja, hogy ha ezen a napon esik az eső, akkor negyven napig esni fog, ellenkező esetben pedig ugyanennyi ideig szárazság lesz. A bukovinai magyarok szerint e napon kezdődött az özönvíz, és akkor is negyven napig esett. Jászdózsán úgy tartják, hogy Medárd napján mindig vízbe fúl valaki, és ez áldozat a vizek királyának, ezért e napon nem szabad fürdeni, de a lovakat meg kell itatni, mert akkor nem lesznek rühesek. Topolyán úgy vélik, ha Medárd napján süt a nap, akkor édes lesz a bor, ha esik, akkor savanyú. Baranya és a Mura-vidék szőlősgazdái szerint, ha Medárdkor esik, rossz szőlőtermésre lehet számítani, viszont bő lesz a szénatermés. Egyes csallóközi falvakban Medárdkor vetették a lent, hogy ne legyen gazos és szépen fejlődjön. Az ipolybalogiak szerint Medárdkor van a szénakaszálás ideje.

Keresztelő Szent János napja vagy Szent Iván nap (június 24.)

Szent Iván a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja. A tűz tisztító, gonoszűző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás szokásának is. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt. Bár adataink a magyar nyelvterület különböző pontjairól vannak, a hagyomány a magyar nyelvterület északi és déli peremvidékein maradt fenn legtovább. A helyi adatok szerint a tűzrevaló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és szemét is lehetett. A tűzrevalót egyes helyeken a lányok gyűjtötték, sőt a tüzet is ők gyújtották meg. A tüzet gyakran szabályos négyszög alakúra rakták. A tűz meggyújtásának szertartásos módjai voltak. A tűz átugrása közben párosító-, kiházasító dalokat énekeltek. A szokás lényeges része a szerelemvarázslás. A házasságjóslás, -varázslás ugyancsak a szentiváni szokás egyik eleme. Mihálygergén (Nógrád m.) a búzavirágból font koszorút, mellyel a tüzet átugrották, a legközelebb álló fűzfára sorba felhajigálták, és úgy tartották, akié fennakad, az még azon az őszön férjhez fog menni. A Szent Iván-napi tűzgyújtásnak a házasságjósláson, -varázsláson kívül még számos indoka volt. Az Ipoly menti falvakban, például Ipolyvecén a kenderföldek mellett gyújtották a tüzet, a tűz átugrálása előtt és után meghevertek a kenderföld szélén. Itt a kendertermékenység-varázslás volt a cél. A Szent Iván-napi tűznek egészségvarázsló szerepe is volt, közvetlenül a tűz átugrálása, valamint a felette füstölt különféle növények révén. Például Menyhén, Gímesen virágos bodzafaágat pároltak a tűzön, amit később daganatra tettek. Tardoskedden a tűzön megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán vasfüvet, fodormentát, tisztesfüvet füstöltek, ebből főztek teát „mellfájás” ellen. Medvesalján az idősebbek emlékeznek még a Szent Iván-napi tűzgyújtásra. Almágyon tűzugrálás közben ezt kiáltották: „Kezem lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrják.” A Tápió menti falvakban emléke sem él a Szent Iván-napi tűzugrásnak. Azonban a Szent Iván-napi gyümölcsevéssel kapcsolatos tilalmakat itt is ismerik. Úgy hitték, hogy aki Szent Iván-nap előtt gyümölcsöt eszik, annak kiskorában meghal a gyermeke. Olyan asszonyok, akiknek meghalt a kisgyermekük, egyáltalán nem ettek ilyenkor cseresznyét. Ekkor érett az ún. szentiváni alma is. A század elején még szokás volt, hogy Szeged egyes városrészeiben gyerekek járták az utcát, így kiabálva: „Hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát!” A háziak a kerítésen át az ünnepre érő szentiványi almát, egyéb gyümölcsöt vagy aprópénzt szórtak. A szokás egyik magyarázata szerint, a kiszórt almával a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg. A hajdúdorogi, büdszentmihályi görög katolikusok János almáját osztják szét a gyerekek között.

Péter Pál napja (június 29.)

A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy a búza töve ezen a napon megszakad, kezdődhet az aratás. Szent Pétert a halászok patrónusaként tisztelték, s az egykori halászcéhek ilyenkor rendezték a gyűlésüket. Ekkor volt a legény- és mesteravatás. Dunaszekcsőn Péter-Pál előestéjén a halászok rúdra kötött ponttyal járták végig a falut és köszöntötték vásárlóikat, akik kaláccsal, borral vendégelték meg őket. Másnap a halászok rendeztek vendégséget halpaprikással, túrós csuszával.A Mura-vidéken ekkor kezdik aratni a rozsot. Topolyán kimentek megnézni a búzát, és egy-két kaszasuhintást tettek próbaképpen, mert ez a nap egyébként dologtiltó nap volt. Szent Péter a szegedi lakatoscéh védőszentje volt, mert kezében kulccsal szokták ábrázolni. A Csallóközben Péter-Pál napjához fűződik az a hiedelem, hogy amelyik legény vagy lány elsőnek hallja meg a harangszót e napon, az év végéig megnősül vagy férjhez megy. A Csallóközben a gyümölcsevési tilalom (mely másutt általában Szent Iván-naphoz kapcsolódott) Péter-Pál napjához kötődött. Az ünnepig nem volt szabad gyümölcsöt, főként cseresznyét enni, akinek a kisgyermeke meghalt, hogy az a túlvilágon kaphasson. Az ünnep után pedig az első szemet idegen gyereknek kellett adni, s csak azután ehetett az anya.