A Föld Napja (április 22.)

Az első Föld napján, Denis Hayes amerikai egyetemista kezdeményezésére, 1970. április 22-én 25 millió amerikai emelte fel szavát a természetért. Ez a történelmi jelentőségű esemény az Egyesült Államokban – és az ország határain túl is – fontos változásokat hozott: az USA-ban szigorú törvények születtek a levegő és a vizek védelmére. Új környezetvédő szervezetek alakultak, és több millió ember tért át ökológiailag érzékenyebb életvitelre. 1990 óta Magyarországon évről évre egyre többen érzik úgy, legalább megpróbálják – és legalább a Föld napján, április 22-én tesznek valamit ennek érdekében: fát ültetnek, rajzpályázatot hirdetnek, környezeti vetélkedőt, patak- és falutakarítást szerveznek, valamelyik zöldszervezethez csatlakoznak, vagy saját szervezetet alapítanak. És ez a Föld napja mozgalom legnagyobb sikere: hogy helyi igény szerint, helyi kezdeményezésre szerveződnek a Föld napi programok, és ma már nem csak a Föld napján. A kezdettől, 1970-től 2010-ig eltelt 40 évben a Föld napja világméretű megmozdulássá vált: több mint egymilliárd ember vesz részt valamilyen környezeti eseményen ezen a napon. A nemzetközi Föld Napja Hálózat 174 országban több mint 15 000 szervezettel dolgozik azon, hogy kialakítsák "az egyetlen eseményt, amelyet az egész világon egyszerre ünnepelnek, mindenféle származású, vallású és nemzetiségű emberek".

Szent György napja (április 24.)

Az igazi tavasz kezdetét a néphagyomány e naptól számítja. Róheim Géza történeti és interetnikus összefüggésében vizsgálta a Szent György-napi szokásokat és hiedelmeket. Kutatásai szerint Kelet- és Nyugat-Európa folklórjában vízválasztó, hogy a tavaszi évkezdő szokások Szent György-naphoz vagy május elsejéhez kötődnek-e. Németország keleti részén, a szláv nyelvterületen és Magyarországon ez a határnap Szent György napja. Az ókori Rómában Paliliát ünnepelték, mely pásztorünnep volt. E hagyomány továbbélése mutatható ki a hazai állattartás szokásaiban is. Az állatok Szent György-napi első kihajtásához számos hiedelem és szokás fűződött, mellyel az állatok egészségét, szaporaságát, tejhozamát igyekeztek biztosítani. Gonoszelhárító, termékenységvarázsló célzattal a marhákat láncon, fejszén, ekevason, tojáson, a gazdasszony kötényén stb. hajtották át. Nagy jelentőséget tulajdonítottak annak a vesszőnek, zöld ágnak is, amellyel az állatokat először hajtották ki a legelőre. Medvesalján a gazdák csipkegallyat vágtak, és az ólajtóba keresztbe fektetett gallyon át hajtották ki az állatokat, hogy a boszorkány meg ne rontsa őket. A legelőre menet pedig ezzel a gallyal ütögették, hogy sok tejet adjanak. A csipkevesszőből azután ugyancsak mágikus célzattal, például Hidegkúton szárat faragtak a vajköpülőhöz. Az Ipoly menti falvakban az aprószentek-napi vesszővel hajtották ki az állatokat. Füstöléssel is igyekeztek távol tartani a rontást. A medvesalji Almágyon a gazda a karácsonyi morzsával füstölte állatait, hogy a rontó hatalmak ne vigyék el a hasznukat. A Hortobágy vidékén a gulyások, csikósok, juhászok füstölték meg a jószágot, mert úgy vélték, hogy akkor nem bitangol el, és elháríthatják róla a rontást. Az Ipoly menti palócok az istálló védelmére zöld gallyat tűztek az ajtajára, fokhagymafüzért helyeztek rá, és füstöltek. Hagyományosan Szent György napjához kapcsolódó jellegzetes pásztorszokás Kalotaszegen az ún. tejbemérés. Ilyenkor állapítják meg, hogy a gazdák a nyár folyamán lemért tejmennyiségnek megfelelően milyen sorrendben, mennyi tejet kapnak. A tejbeméréshez termékenységre utaló vagy serkentő mozzanatok kapcsolódnak, például a lányok, a juhászok és a juhok vízzel való leöntése. Mérán a legnagyobb ünnepnek tartották: „Még a lakodalomnál is nagyobb, mert lakodalomkor nem minden családtag jelenik meg, csak a szülők s a nagyobb gyerekek. Itt a legöregebbektől a legfiatalabbig mindenki jelen van” Evés-ivás, táncmulatság zárta a napot. A pásztorok, béresek szegődtetésének ideje volt Szent György-nap, mely a következő Szent Györgyig vagy Szent Mihályig volt érvényben. A pásztorok megajándékozásának egyik alkalma is volt. Medvesalján a csordás előző nap végigjárta a falut. Azoktól a gazdáktól, akiknek az állatait őrizte, tojást és szalonnát kapott, és megkínálták borral, pálinkával. Szent György napját a magyar néphit rontásra, varázslásra alkalmas időpontnak tartotta. Jellegzetes megnyilvánulása ennek a hitnek a harmatszedés – különféle mágikus célzattal. Harmatot szedtek a tejhaszon érdekében. Zagyvarékason vászonabroszt vagy a kötényüket húzgálták a harmatban, miközben mondogatták: „Mind szedem…”, vagy „Vaját viszem, tejét nem, vaját viszem, tejét nem”. Közben egy marék füvet is szedtek. Ezt a tehén elé tették. A harmatos ruhadarabot pedig a tejesfazékba facsarták ki, hogy sok vaj legyen. A Mura-vidéken harmatszedés közben ezt mondogatták: „Viszek is hagyok is”, vagyis nem viszik el az egész hasznot, hagynak másnak is. A harmatszedéssel tehát nemcsak a tejhaszon elvitelét vélték, hanem a termőföldét is. Az Ormánságból való leírás szerint: „Akinek gyenge vetése van, az Szent György napján éjfélkor menjen ki a mezőre egy lepedővel és ahol szép vetést talál, azon húzza végig maga után a lepedőt, rá a saját vetésére, hogy a harmatot rávigye, akkor szép lesz a gabonája”. Az e nap hajnalán lepedővel szedett harmatból a kenyértésztába cseppentettek, hogy szebbre süljön a kenyér. E sokfelé ismert hiedelem mellett van olyan század eleji leírás Borsod megyéből, mely szerint a harmattal pogácsát készítettek, amit megszárítva, megsózva adtak a tehénnek, hogy jól tejeljen. Szent György éjszakáján különösen féltek a boszorkányok rontásától. Az Ormánságban úgy tartották, hogy akinek a kapufélfáját ezen az éjszakán a boszorkányok megfaragták, annak ezzel elvitték a tejhasznát. Közismert hiedelem, hogy a boszorkányok különböző tárgyakból (pl. kútágas, lepedő, kötény) tejet tudnak fejni. A boszorkányok rontása ellen védekeztek a már említett zöld ágakkal, füstöléssel, fokhagymával, a tejesköcsögök gyógyfüvekkel (pl. úrnapi füvek) való kimosásával. Szent György napját a néphit alkalmasnak tartotta a földbe rejtett kincs keresésére, melyről úgy hitték, hogy minden hetedik évben Szent György-napkor lángot vet. Ugyancsak a magyar nyelvterületen általánosan elterjedt hiedelem él a Szent György-nap előtti mennydörgéssel kapcsolatosan. Turán azt tartották, hogy ha Szent György-nap előtt megdördül az ég, bő áldás lesz. Ahonnan hallatszik, abból az irányból várható egész esztendőben az eső. Jászdózsán a mennydörgés, akárcsak az aznapi eső, bő termést jelent.
Időjárásjósló hiedelmek is kapcsolódnak a Szent György napja körüli időszakhoz. Úgy vélik például a bukovinai magyarok, az Ipoly menti falvak lakói is, hogy ha e nap előtt megszólalnak a békák, az korai tavaszt és nyarat jósol. A Szent György-nap előtt megszólaló béka a medvesalji falvakban esőtlen nyarat jelez. A békát gyógyításra is használták ezen a vidéken. Kiszárított békával és ráolvasással szemölcsöt gyógyítottak. Szent György napját általában a kukorica, bab, uborka vetésére tartották alkalmas időpontnak. Jó előjelnek tartották a termésre, ha a varjú nem látszott ki a búzából.
A Szent György-naphoz kapcsolódó szokások, hiedelmek elsősorban a tavasz kezdetével kapcsolatosak. Sárkányölő Szent György a lovagok, lovasok, később pedig a cserkészek, felszerelése miatt a fegyverkovácsok és szijjártó céhek patrónusa volt.

 

Húsvét

A húsvét mozgó ünnep, melynek időpontját 325-ben a niceai zsinat a tavaszi napéjegyenlőséget (márc. 21.) követő holdtölte utáni első vasárnapban állapította meg. Így a húsvét március 22-e és április 25-e közötti időre eshet. A húsvétvasárnapot megelőző virágvasárnappal kezdődik a húsvéti ünnepkör, ezt követi a nagyhét, húsvétvasárnap, húsvéthétfő és végül fehérvasárnappal zárul.

 

Nagyböjt

A hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó időszak a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje. A 40 napos böjt a 7. századtól vált szokássá, 1091-ben II. Orbán pápa iktatta törvénybe. A hamvazószerda, böjtfogószerda, szárazszerda, aszalószerda stb. elnevezés utal egyrészt az e naphoz kötődő hamvazás egyházi és laikus szokására, másrészt jelzi a böjt kezdetét. A templomban a mise után az elmúlt évi szentelt barka hamuját a pap megszentelte és keresztet rajzolt a hívek homlokára. Általános hiedelem szerint úgy vélték, aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje. A hamvazószerdát követő csonkacsütörtökön még el lehetett fogyasztani a farsangi ételek maradékát. Nagyböjtben az egyházi előírások, laikus vallásos megnyilvánulások, étkezési, szórakozási, mulatozási tilalmak mellett mégis kialakultak bizonyos hagyományos szokások és játékok, elsősorban a parasztifjúság körében. Ipolyvarbón a mancsozás volt a lányok és legények kedvelt böjti játéka. Csoportosan játszották. A játék eszközei botok és golyók voltak. A magasba dobott golyót kellett az ütővel eltalálni, akinek nem sikerült, kiesett a játékból. A cifra mancsozóbotot a legények faragták a nekik tetsző lányoknak. Az ugyancsak Ipoly menti Tesmagon kásának nevezett fogócskázással szórakoztak a fiatalok. Szegeden és környékén a legények métáztak, dóléztak, csülköztek, a lányokkal együtt pedig énekes-táncos játékokat játszottak. Turán az említett csülközés mellett a másik kedvelt játék volt az ún. kutyasutu. T alakban összerótt gerendákból készítették a forgó alkalmatosságot, melyre egy-egy legény ült és kettő forgatta, míg el nem szédültek. A lányok böjtben rongy- vagy tehénszőr labdával labdáztak, köcsögöt dobáltak. A labdázásra az Alföldről, a köcsögdobálásra, csutizásra, csöntörözésre főként a Dunántúlról vannak adatok. A böjti leányjátékoknak két jellegzetes változata volt: a kanyargós vonulás kisebb lányok körül és a karikázók. A Nyitra megyei Béden és Menyhén nagyböjtben nagylányok játszottak kisebb lányokkal. A játékot ulicskázásnak, hajujvárazásnak nevezték. Ebben a játékban talán egykori avató rítus nyoma él. A menyhei változatban a magukkal vitt gyereket keresztgyereknek hívták, a kisebb pedig a lányt keresztmamuskának szólította. Kedvelt játék volt az ún. pilikézés. Három kisebb guggoló lány körül énekelve, kanyargósan vonultak a többiek. A legismertebb böjti leányjáték a karikázás volt, melyet neveztek cickomozásnak, szinalázásnak is. A tánctilalom a karikázóra nem vonatkozott. A leánykörtáncról, a karikázóról a kutatás megállapította, hogy rendkívül archaikus szokás, mely elsősorban a tavaszi idényhez kötődött. A böjti vasárnapokon a magyar nyelvterületen általában szokás volt a lányok, esetleg lányok és legények közös végigvonulása a falun énekléssel, játékkal megszakítva. Böjti vasárnapokon a Hont megyei Déménden kapus játékkal vonultak végig a falun. A feltartott kezek alatt a sor átbújt énekelve: „Új vár, új vár fényes vár, borsos kapitánya, megyek bátor jó vitéz, megyek hidon által”. Az egyeki fiatalok kedvelt játéka az ún. szederindázás volt. Lányok és legények egymás kezét fogva járták az utcákat, és az első pár feltartott keze alatt vonult át az egész sor. Énekük a következő volt: Nagyböjti szokás volt az ún. sajbózás. A név a német Scheibe ’korong’ szóból származik, a szokás is német eredetű. A legények készítették a fakarikákat, melyeket hosszú botra tűztek, megtüzesítettek és a fejük felett lóbálva deszkához csapták és elrepítették, miközben kiáltották, hogy kinek a számára küldik. Elszórt adataink vannak a szokásról, egyházias és elnépiesedett változatairól. Például a Szatmár megyei Kaplonyban egyházi énekeket énekeltek, és a korong repítésekor szentek nevét kiáltották. Nógrádverőcén pedig már a fiatalok szórakozásaként írják le, amikor a legények az általuk kiszemelt, kedvelt leány nevét kiabálták a sajba néven emlegetett tüzes karika eldobásánál.

 

Virágvasárnap

Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe a húsvét előtti vasárnap. Már a 7. század óta pálmát szenteltek ezen a napon. Nálunk ezt a barka helyettesíti. Néhol a barka gyűjtésének is kialakultak hagyományai, például a századfordulón a göcseji iskolás fiúk fejükön süveggel, oldalukon fakarddal, a lányok fehér koszorúval a fejükön gyülekeztek az iskolában. A tanítójuk vezetésével párosan, nótázva mentek ágakat vágni. Visszafelé már egyházi énekeket énekeltek, a templomot háromszor megkerülve vitték be az ágakat. A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű népszokás ugyan, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására.  A földműveléssel kapcsolatosan is hatékonynak tartották. Tajtiban (Gömör m.) a kert földjébe tűzik le, hogy elűzze onnan a férgeket. Turán a virágvasárnapot megelőző héten virágot ültetnek, hogy szép virágjuk legyen. A virágvasárnapot megelőző hetet virághétnek nevezték sokfelé, és a névmágia miatt alkalmas időnek tartották a virágmagok vetésére. A legismertebb és általánosan elterjedt hiedelem szerint a villámcsapás, tűzvész ellen védi meg a házat, sőt jégeső ellen is hatásosnak tartották a kapufélfára tűzött barkát. Nagy viharban az andrásfalvi székelyek a pimpónak nevezett szentelt barkát meggyújtják, hogy a házat megfüstölje, „akkor nem csapott be a házba a menkő”. A húsvéti ünnepkörben, így virágvasárnap is szokás volt, hogy a lányok – esetleg a legényekkel együtt – a tavasz behozatalának jelképeként zöld ágakkal, énekszóval vonultak végig a falu utcáin. A beregi Tiszaháton a század elején még szokás volt a virágvasárnapi zöldágazás. Az eladósorú lányok felpántlikázott nagy zöld ággal, énekelve mentek végig a falu utcáin. Virágvasárnaphoz két jellegzetes leányszokás kapcsolódott, de csak a magyar nyelvterület egy részén. Nyitra, Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes községeiben gyakorolták a kiszejárást, kiszehajtást, és ennél is szűkebb területen, a Nyitra megyei Zoboralján ismerték, sőt néhol még gyakorolják a villőzés szokását. Zoboralján, egyes falvakban a két szokás összekapcsolódott, de a sorrendjük különbözhetett. Például Béden előbb villőztek, azután vitték a kiszét, Bodokon azonban a kiszejárás után villőztek. A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb, melyet kici, kiszőce, kicevice, banya néven is emlegettek. A lányok énekszóval vitték végig a falun, majd a falu végén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a különböző magyarázatok szerint a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője lehetett. A kiszi szó egyébként korpából készült savanyúlevert, jellegzetes böjti ételt jelent. A kiszejárást a bábu elkészítése, ruhájának összeszedése előzte meg. Deménden farsangi menyecskeviseletet adtak rá, Menyhén az az évben férjhez ment menyecske ruháját. Őrhalom, Hugyag, Ipolyvarbó községekben azonban az volt a szokás, hogy a kiszére csúnya, rossz ruhákat aggattak és bekormozták. Drégelypalánkon úgy hitték, hogy akik öltöztetik, még abban az esztendőben férjhez fognak menni. A kiszebábu mozgatásának, a falun való végigvitelének is jelentőséget tulajdonítottak. Ipolyszécsénkén úgy vélték, hogy aki elsőnek felkapja, hamarosan férjhez megy, Ipolybalogon pedig az a hiedelem élt, hogy amelyik faluvégről viszik, onnan hamarosan férjhez mennek a lányok. Ha véletlenül visszafordult a bábu, Horvátiban, Tompán attól tartottak, hogy visszajön a betegség a faluba, Kelenyén ez esetben a jégesőtől féltek. A kiszebábu megsemmisítése szertartásosan ment végbe. Levetkőztették, szétszedték, úgy dobták a vízbe vagy elégették, és akkor a tüzet körültáncolták. Ahol a kiszét vízbe vetették, a szalmából minden lány megragadott egy csomót, és például Menyhén a szalmacsomó elúszásából jósoltak a férjhezmenetelre. Felsőszemeréden, Honton, Horvátiban, Tompán a vizes szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek. A villőzés fő kelléke a különböző nagyságú villőág, melyet felszalagoztak, esetleg kifújt tojásokkal díszítettek. Vicsápapátiban mondta egy asszony a villőágról, hogy az a „tavasz hirnöke, mentek a zöld ágban megmutatni, hogy jön a tavasz”. A szó eredetére nézve több magyarázattal is szolgál a kutatás: a szláv vila, vily ’tündér’ szóval hozták kapcsolatba, vagy a latin eredetű villus ’lomb’ szóval. A villőfa mérete és díszítése szinte falvanként változott. Gerencséren a másfél méteres fákat a legények szerezték be a lányok számára. Fehér szalagokkal és kifújt tojásokkal díszítették. A 8–10 fős csoportok egyetlen villőfát vittek magukkal. Menyhén valamennyi lány kezében volt kisebb villőág. Énekük végeztével a gazdasszony letört egy kis gallyat az ágról; Menyhén megveregette a lányokat „Mind menjetek férjhez!” szavak kíséretében, Csitáron az ágról letört gallyat eltette, és a kikelt kislibákat átbújtatta alatta, hogy egészségesek legyenek.

 

Nagyhét

A tavasz, a természet megújhodása az embert is a környezete megtisztítására készteti. Ezek a részint praktikus, részint mágikus cselekedetek a nagyhéthez kötődtek. A nagyhét jeles napjai nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat.  Nagycsütörtökön megszűnik a harangozás: „a harangok Rómába mennek” – a közismert szólás szerint, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik. A kereplő gyerekek munkájukért adományt gyűjtöttek. Hajnalban, délben és este fából készült csörgetőt vittek végig a falun. Ilyenkor nem aludtak otthon, hanem a templomhoz legközelebb lakó fiú istállójában. Húsvétvasárnap kora reggel énekelve járták végig a falu házait: „Segillék ezeket a csörgető gyerekeket, egy pár tojással, Békaszemű garassal, vagy pedig egy százassal!” A háziak pénzt és piros tojást adtak nekik ki az ablakon. A kereplés szokásában nem nehéz felfedezni a gonoszűző zajcsapás ősi szertartásának nyomait. Ugyancsak zajkeltéssel járó szokás volt az ún. pilátusverés, pilátuségetés is. A nagyhét egyik napján, szerdán, csütörtökön vagy pénteken a gyermekek a templomban nagy lármát csaptak, verték a padokat, egyes helyeken a templom ajtaja előtt felhalmozott ládákat, padokat. Néha ezeknek a roncsaiból rakták a máglyát a nagyszombati tűzhöz. Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték. A jugoszláviai magyar adatok arra utalnak, hogy ilyenkor spenótot, fiatal csalánt főztek, hogy jó termés legyen. A csirkék ételébe is vagdalt csalánt kevertek. Nagypénteken a protestáns vallásúak sem ettek húst. A Tápió menti falvakban a katolikusok étrendje: délben rántott leves és kifőtt tészta, vacsorára tej, aludttej, túró. A református pándiak ebédre tojást ettek és tejes ételt. A böjti tilalom nem terjedt ki azonban a pálinkaivásra. A Tápió mentén mindenütt hangsúlyozták is a nagypénteki reggeli és délelőtti pálinkaivás fontosságát. A zempléni falvakban babsalátát ettek nagypénteken, estére tejeskávét, túrós metéltet, tojáslevest fogyasztottak. Turai adat szerint nagypénteken egy-egy gerezd fokhagymát ettek, hogy az illetőt meg ne csípje a kígyó és egy-két szem pattogatott kukoricát is, hogy ne legyenek gyomorfájósak. Az ebéd egyébként ugyanaz, mint karácsony böjtjén: bableves és mákos tészta. Általános hiedelem szerint nagypénteken nem sütnek kenyeret, mert az ilyen kenyér kővé válna. Nagypénteken nem szítottak tüzet. Kenyeret már ezért sem süthettek. Szeged vidékén azonban dagasztottak akkorát, mint egy libatojás. Ezt megszárították és eltették, s akkor vették elő, ha valaki vízbe fúlt. A közepébe szentelt gyertyát tettek, és ahol a vízre eresztett kenyérből a gyertya kifordult, ott kellett a holttestet keresni. A pénteki napot általában szerencsétlennek vélték, különösen a nagypénteket, mely a keresztény egyházban Jézus megfeszítésének emléknapja. Tiltották az állattartással kapcsolatos munkákat. „A nagypinteken ültetett kotlóhoz nem vót szerencsink” – vélték Jászdózsán. Nagypénteken a moldvai magyarok nem fogják be a lovakat, mert úgy tartják, hogy akkor megbetegednének. Voltak azonban olyan állattartással kapcsolatos műveletek, melyeknek éppen nagypéntek volt a hagyományos ideje, például a farkalásnak és herélésnek, a jószágok bélyegzésének a századforduló körül Hajdúböszörményben, Debrecenben, Nádudvaron, Balmazújvárosban. Boriban ilyenkor hajtották ki ünnepélyesen a disznócsordát. A kanásznak tojást, babot, lisztet, kenyeret vittek az asszonyok. A kanász pedig mindenkit megkínált pálinkával. A földművelésben ugyancsak jellemző a tiltás, de annak ellenkezője is. „Krumplit legjobb húsvét nagyhetén vetni” – tartják Sarkadkeresztúron. „Nagypénteken nem szabad fogasolni, boron álni a búzát, mert elszárad, kipusztul a töve” – mondták Zagyvarékason.
Időjárással kapcsolatos jóslások is fűződnek ehhez a naphoz. Eső esetén jó tavaszt jósolnak a bukovinai magyarok. Galgamácsán úgy tartották, hogy ha nagypénteken szép az idő, akkor üszkös, rossz termés lesz. Zagyvarékason úgy mondták: „Nagypénteki eső, annyi méreg, amennyi szem lehull. Rossz termés lesz”. Múlt századi leírás szerint a Tiszára járó lányok az egykori Szegeden a mosdás után a füzek alatt fésülködtek, hogy a hajuk hosszú legyen. Bukovinában azonban a nagypénteki fésülködést kifejezetten tiltották. A nagypénteki jószágfürösztés is sokfelé volt ismert, hasonlóan egészségvarázsló célzattal. A Hortobágy vidékén elsősorban a lovakat fürösztötték. Jászdózsán a teheneket itatni vitték a Tarna folyóhoz. Medvesalján a nagypénteki állatfürdetésnek egészségvarázsló jelentőséget tulajdonítottak, de már a két világháború közti időben nem vitték az állatokat a patakra, csak az onnan hozott vízből töltöttek az ivóvizükbe. Turán a férfiak kora reggel levitték a lovakat a Galgára úsztatni, hogy meg ne rühesedjenek. A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot, mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt, közvetlen a fal tövében”. Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka sokfelé ismert volt a más ünnepnaphoz kötődő házasságjósló szokás: A leány egész napi böjt után megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény, aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije.

 

Húsvétvasárnap

Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad. A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat. Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje. Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. A húsvéti sonkát, kalácsot, tojást, sőt még a bort is, amit a katolikus hívők szentelni visznek a templomba. Sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban, kendővel letakarva. A szentelés emléke azonban él, ma maguk szentelik. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást. Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz. Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elől indultak. Az első két lány kaput tartott a többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek. A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban. Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy piros tojást és szerelmi zálogot vesznek”. Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsőségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel. A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez mondai hagyomány is fűződött. A nagykanizsai török basa csapatának megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsőségek között ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek” Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűző zajcsapás természetes velejárója ennek az ősi szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, főleg puspángággal borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás előtt tisztségviselőket választottak. Itt pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedőket, későn érkezőket. Az útjukba eső mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a határjárás.

 

 

Húsvéthétfő

A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéti locsolásnak is. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami utal a locsolás egykori módjára, tudniillik gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet. A szagos vízzel, kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt. Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Például az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos házanként 8–10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz. Galgamácsán az öntözés után volt a maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a húsvéti táncmulatság költségeire használták fel. Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés. Néhány rítusszöveget is találunk a közismert, újabb keletű locsolóversek mellett, mint például az alábbi Békés megyei jókívánságmondás: „Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!” Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma országszerte az étellel-itallal kínáláson felül a piros vagy hímes tojás. A tojás ősi termékenységszimbólum, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és hagymahajat használtak a színezésre. A tojásdíszítés, tojáshímzés módja a viaszolás és a karcolás. Az írószerszám üveg, bádog- vagy cserépedény, amihez tollcsévét erősítenek. Ebből engedik a meleg, folyékony viaszt a tojásra. A tojás festése során a viasszal megrajzolt mintákat a festék nem fogja meg. Végül a viaszt letörlik, majd zsíros ruhával, szalonnahéjjal átdörgölik a tojást, hogy fényes legyen. A díszítés másik módja a karcolás. Ilyenkor a megfestett tojásra karcolják a díszítményt. A díszítőmotívumok lehetnek kerámia- és hímzésminta utánzatai, geometrikus díszek, sőt életképek, feliratok is. A nyugati határszélek mentén ismert a savval való tojásírás, amit a barokk kor fejleményének tartanak. Vannak egyszerűbb díszítési módok, például a festett tojásra nedvesen levelet tapasztanak, és a levél erezete adja a mintát. Ügyes kovácsmesterek ún. patkolt tojást is készítenek lágy fémdíszekkel. Ma már kereskedelmi forgalomban kapható színezőkkel és matricákkal díszítik a tojásokat. A népművészeti boltok hagyományos technikával készített tojásokat is árulnak. A húsvéti tojások a gyerekek kezén játékszerré lettek. Ilyen tojásjáték a kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás néven emlegetett játék. Hajdúdorogon cucázásnak nevezték. A két szemben álló játékos összekoccantja a tojásokat, akié sértetlen marad, elnyeri a másiktól a törött tojást. A játék más változatában pénzzel igyekeznek betörni a tojást. Akinek sikerül, azé a tojás, akinek nem, elveszíti a tojást is, a pénzét is. A kókányozás elnevezésben a húsvéti eledelek régi neve él. Egyébként a húsvéti szentelt piros tojást a Csallóközben, Szeged vidékén kokannyának nevezik. Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete azonban újabb keletű hagyomány, feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja. A kereskedelem, az édesipar és a propaganda hatására ma már országszerte elterjedt a gyermekek húsvéti megajándékozása. Például Topolyán az 1920–1930-as években kezdődött el a gyerekek húsvéti megajándékozása. Fészekbe „tojik” a nyuszi piros tojást, tojáscukrot, csokoládé nyuszikat. A fészket a gyerekek csinálják friss tavaszi fűből. Húsvétvasárnap és -hétfőn már ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. A húsvéti báloknak is megvolt a helyileg kialakult szokásrendjük. Ajakon a bál költségeit a legények viselték, a lányok a húsvéti bálba fehér ruhában, hajadonfőtt mentek. Beregdarócon a legények mentek a lányért, aki szépen felöltözött, kosarába süteményt és bort tett, kivarrott kendővel letakarta. Elöl mentek a fiatalok, utánuk az anya a kosárral. A húsvét, akárcsak a karácsony, Kalotaszegen háromnapos ünnep volt. Húsvétvasárnap délután kezdődött a tánc. Húsvéttal megkezdődött a lakodalmak ideje is.