Török-sánc (Mór)

Mór keleti részének utolsó házaitól keletre, a Vértes nyugati lejtőjén felfelé haladva kb. 2 km-re található a Török-sánc nevű terület, amely az itt elterülő erősség (földvár) legmagasabb sáncát és kapuját jelenti. Ez zárja le a földvárat kelet felől, az egykori őskori telep ettől nyugatra, a lejtőn terült el. A sánccal és árokkal nagyrészt körülzárt terület mérete, jellege, illetve a terepbejárások és felmérések alkalmával a helyszínen talált őskori cserepek alapján a földvár valószínűleg késő bronzkori, kora vaskori eredetűnek tekinthető.
    A Török-sáncon Rómer Flóris nem járt ugyan, de feljegyezte, hogy ott „állítólag sáncok húzódnak”. 1980-ban Skerletz Iván egy tájfutóverseny előkészítése közben figyelt fel a sáncokra, bejárta a területet, egy 1 : 10 000 léptékű térképen bejelölte a sáncok körülbelüli helyét, és felhívta rájuk Nováki Gyula figyelmét. Nováki 1981-ben járta be a földvárat és megfigyeléseiből feljegyzést és helyszíni vázlatot készített. Ezek később hasznosnak bizonyultak, mert a bolygatások következtében fellépő további omlások és az erdő változásai megnehezítették a megfigyeléseket. Nováki a vár részletes felmérését 2000 áprilisában kezdte meg, majd 2001 márciusában több napi munkával fejezte be. 2008. február 3-án ismét bejárta a területet, de a földvár pontos déli lezárását ekkor sem sikerült megállapítania. Régészeti ásatás eddig még nem volt az erődítmény területen.
    A sánc belső magassága itt 1–1,5 m, külső oldala alatt 3–4 m mélyen mesterséges árok húzódik, amelynek szélessége 18–22 m körüli. A kapu szélessége jelenleg közel 30 m, de ez újkori szélesítés eredménye, az északi részén kb. 20 m-t elhordtak a sáncból. A kaputól délre 50 m után a sánc hirtelen délnyugat felé kanyarodik, egyre alacsonyabb. A külső árkot kb. 200 m hosszan követhetjük, azután már nem ismerhető fel. A kaputól észak–északnyugati irányban kb. 400 m hosszan figyelhetjük meg a sáncot, majd egy út ferdén átvágja, és nyugat felé fordul. Innen kezdve már csak a többnyire jelentős méretű árkot találjuk. Az árok egy északnyugat–délkelet irányú nyiladékban eltűnik (itt sok salakot találunk), majd az út ismét átvágja. Az árok belső oldala itt jelentős bolygatás nyomait mutatja, a szétdúlt sánc maradványában vastag égett föld, vesszőlenyomatos paticsdarabok (köztük sok üvegesre égett) hevernek a felszínen, feltehetően az erődítés szerkezetének darabjai. Egy nagy kanyar után az árok nagyjából délnyugati irányába tart, a terep alakulataihoz igazodva. Az árok mellett az erődítmény belső területén is jelentős bolygatások nyomai észlelhetők. Ezek egy része az egykori Márkus-hegyi szénbánya felhagyott és beomlott tárnáinak a felszínen megjelenő talajsüllyedései. Több veszélyesen széles földrepedés mély szakadékokat mutat, és az őskori területet védő árok belső széle is helyenként több m-re lesüllyedt. Egy másik északkelet–délnyugat irányú nyiladékban vezető úttal átvágták a sánc itt lévő igen alacsony maradványát is, amelynek közepén sok kő és égett föld látható. A nyiladéktól már zavartalanul követhetjük az árok belső szélét kb. 300 m hosszan, de a belső területen az egykori szénbányászat következtében keletkezett süllyedéseket néhol itt is tapasztalhatjuk. A földvár délnyugati végében az árok déli irányába fordul és hirtelen véget ér. Az őskori telep kiterjedését a déli oldalon több mint 600 m átmérőjű terület többszöri átvizsgálása után sem sikerült pontosan meghatározni. Ezt a hegylejtőt mély vízmosások és sok bolygatás teszik áttekinthetetlenné. Csak néhány elmosódott peremrészlet jelzi a telep esetleges szélét. Több helyen találni római kori peremes- és építőtégla-töredékeket, gyakori a túlégetett, salakosodott tégladarab is. Valószínű, hogy itt a római korban téglaégetés folyt, amit az itt található finom agyag is alátámaszt, a gödrök pedig az egykori kisebb-nagyobb agyagbányák maradványai lehetnek. Az erődített őskori telep átmérője kelet–nyugati irányban kb. 800 m, északnyugat–délkeleti irányban pedig kb. 700 m (Terei et al. 2011).