A Vértes összes települése szőlőtermelő község. Az önálló minőségi borvidékek közé a móri borvidék küzdötte fel magát a századfordulón. Területét a múlt századi áttekintés még a szomszédos neszmélyi borvidékhez tartozónak tüntette fel. Mór 1900-ban kérte Fejér megyétől és a kormánytól, hogy a móri borvidék legyen önálló. A kérelmet végérvényesen az 1924. évi bortörvény zárta le az önálló móri borvidék kimondásával. Területéhez 1935-ben a Fejér megyei Mór, Bodajk, Csókakő, Csákberény, Nagyveleg, Pusztavám, valamint a Komárom megyei Császár községben 1993 hektár szőlő tartozott. A zámolyi, gánti, csákvári szőlőhegyeken termelt fehérbort is egységesen móri borként vásárolták fel, hozták forgalomba a borkereskedők, kocsmárosok.

Az első világháború végéig Németországból, Csehországból, főként Ausztriából jöttek a Vértes szőlőtermelő községeibe a borkereskedők. A Monarchia korában, Bécsben külön móri borozó volt. Egyedül Mórról a múlt századi filoxéravészt megelőző időszakban évenként 50.000 hektolitert meghaladó mennyiségű bort vittek ki. Az osztrák borkereskedők gyakran transzport hordókat is rendeltek a móri kádároknál. A Bécs felé irányuló borkereskedelem kialakításában, fenntartásában nagy szerepet játszottak a móri kapucinusok, akik maguk is jelentős szőlőbirtokkal rendelkeztek, s akiknek anyarendházuk Bécsben volt. Nagyon sok munkával járt a korábban erdővel borított hegyoldalak irtása, szőlőfölddé alakítása. Móri adatközlő, Ruff József (szül. 1904) még fel tudta eleveníteni ezt a munkát: "Valamikor a falu végéig, a Cigány utcáig, Tábor utcáig erdő volt. Irtottak, elértek Dobosig, ott is folytatták. Nem égettek, hanem irtottak ásóval, irtókapával, fejszével. Bárányos Bakonysárkány felé eső terület, Dobossal szemben, ott még a XIX. század végén, 1885-90 körül az erdőben tehenet legeltettek. Aztán felosztották, akinek volt egy bizonyos nagyságú földje, az kapott 800-1000 négyszögöl erdőt. Aztán kiirtották, a tuskót kiásták, ökörrel szántották. Szántóföld lett, majd újra akácos. A Nageldombon is agácás volt, kellett szőlőkarónak. Irtás után kukorica jött. Kiadták szegény embereknek bérbe, akik kukoricát termesztettek benne. Két-három év múlva lehetett szőlőt beletelepíteni. Hatvan-nyolcvan centiméter mély árkot ástak telepítés előtt, átdobták, hogy alulra, a gyökérhez kerüljön a jó föld."

A móriak szőlői a Vértes déli és délnyugati lejtőin: Csókahegyen, Pohárhegyen, Látóhegyen, Kecskehegyen, Vénhegyen, Cserháton, Árpádhegyen, Táborhegyen, Terézhegyen, Koronahegyen, Örömhegyen és Reményhegyen voltak. Nem csupán a szőlőtelepítés, hanem az egész évi szőlőművelés is sok fáradsággal járt: egy magyar hold (1200 n.öl) szőlő évente 85 nap munkát igényelt. A szőlőmunkák évi rendjét így mutatta be Ruff József: "A tavaszi szőlőmunka a kötélmetszéssel, karókihúzással, metszéssel, kapálással és a karóveréssel kezdődött. Már februárban mentek a szőlőbe az előző évi kötözőzsúpot késsel elmetszeni. Ezután kiszedték és három hétig szárították a karókat. A kiszedett karó a metszést sem akadályozta. Március 19. körül metszettek, utána kapáltak. Eredetileg kapálták a szőlőt, az ásás csak 1914-18 között jött be, amikor az asszonyok késő ősszel megásták. A kapálást követte a karóverés, majd a curhulás, gyomlálás, kötözés. Száraz időben 14, ha esik 8 naponként permeteztek, ami évi 6-12 permetezést jelentett. Másodszor is kötöztek, majd a nyár folyamán négyszer kapáltak. Az ötödik kapálás az érés előtti puculás, gereblyézés."

"Móron a nagyobb szőlőhegyeken kettő, a kisebbeken egy, tavasztól őszig felfogadott szőlőcsősz (Berg-meister) őrizetére bízták a szőlőket. A szőlőhegyek életét a századfordulótól kezdve három hegyközség irányította, élükön a hegybíróval (Bergrichter). A hegyközségek vezetősége és tagsága minden év márciusában a községházán tartott gyűlésen választotta meg a szőlőcsőszöket. Idősebb, nős férfiak jelentkeztek szőlőcsősznek. A tavasztól őszig szolgálatban álló szőlőcsőszök mellé a szőlőérés időszakára 18-21 év körüli, nőtlen csőszlegényeket (Hirtenbube) vett fel a hegyközség. Szolgálatba lépésüknek nem volt pontos határnapja: akkor vonultak ki a hegyre, amikor augusztus második felében a szőlő már érni kezdett. Minden szőlőhegyre két csőszlegényt osztottak be. A csőszlegény szeretője, barátnőivel együtt a legény szolgálatba lépésének napjára fenyőágakból, zöld szőlőhajtásokból, szőlőlevelekből, őszirózsából egy kb. 60 cm átmérőjű koszorút (Hirtenkranz) készített. A koszorúra széles, piros, kék selyemszalagokat, lelógó maslit kötött. Ebédre tyúkhúslevest fűzött, rántott húst, süteményt sütött. A koszorút és az ételt a szolgálatba lépés napjának reggelén a csőszlegény és szeretője ünnepi viseletbe öltözve vitték ki, barátaik, barátnőik kíséretében a hegyre, a csőszkunyhóhoz (Hütte). Három-négy méter magas póznára kötötték a koszorút, majd a póznát a kunyhó mellé a földbe ásták. A felállított csőszpózna az egész hegy számára jelezte, hogy a csőszlegények elkezdték a szőlőőrzést. Szőlővel, almával, körtével a kunyhót is feldíszítették, majd a csősszel és a jelenlevő barátokkal, barátnőkkel együtt elfogyasztották az ebédet, ittak, énekeltek. Arra is volt példa, hogy valamelyik legény harmonikázott, s a jelenlévők a kunyhó előtt táncoltak. A csőszlegények ezen a napon ünnepi ruhát: fekete finomposztó kabátot, csizmanadrágot, csizmát, fehér inget, darutollas kalapot (Kranefederhut) viseltek. A csőszlegények kezükben hatalmi jelvényüket, a csőszfokost (Hirtenhackl) tartották. Ez leggyakrabban félkör vagy félhold alakú, vésett díszítésű kovácsoltvas balta. Legtöbbször 70-90 cm hosszú keményfa nyelét is faragott virágornamentika borítja. Nyelének alsó végéhez hosszú, széles bőrszíjat kötnek. Ez igen díszes szíjgyártó munka: különböző színű bőrökből készült rátétes díszítéssel, cifra rézgombokkal kiverve.

A csőszlegények e szíj segítségével karjukon, vállukon lógatták a fokost. A szőlőcsőszök áprilistól a szüret végéig, a csőszlegények augusztustól a szüret végéig éjjelnappal a hegyen tartózkodtak, a csőszkunyhóban laktak. Legfontosabb feladatuk volt a rájuk bízott szőlőterület védelme az emberi és állati kártevőktől. A hegyen járás közben ökörszarvból készült kürttel jeleztek egymásnak. Gyakran kürt- vagy sípjellel hívták is egymást, két hegy határán összejöttek és beszélgettek. Kürtjellel figyelmeztették egymást abban az esetben is, ha a szőlőhegyre idegen, illetéktelen személy érkezett. Szőlőéréskor éjjel is járták a hegyet, ilyenkor felváltva aludtak. Egyik csősz vagy csőszlegény minden délben harangozott a kecskehegyi Orbán-kápolnában. A szombat déli harangszóval a heti szőlőmunkák végét is jelezték. Szombaton délben a szőlőhegyi dűlők végén lévő sorompókat leengedték, hétfő reggelig senki nem tartózkodhatott a szőlőhegyen. Augusztus 20. után a szőlőhegyet lezárták, a csőszökön kívül szinte senki nem mehetett be a szőlőbe. A csőszök kötelessége volt a nyári zivatarok után a szőlőhegyi utakat, dűlőket megjavítani, hogy azokon a szőlőtulajdonosok kocsival közlekedhessenek. Feladataikhoz tartozott a dűlőkaszálás is. A dűlők szélén kaszált széna a csőszöké lett. Szüretkor a csőzök és a csőszlegények egy bort és egy kis borravalót kaptak minden szőlőtulajdonostól.

Ezt rendszerint akkor kapták meg, amikor a vidám szüretelőket pisztoly- vagy puskadurrogtatással jól megijesztették. Móron a hegyközség mondta ki a próbaszüret után, hogy egy-egy hegyen mikor lehet elkezdeni a szüretet. A hegybíró néhány szőlősgazdával együtt kiment a hegyre. Leszedtek egy vödör szőlőt, a levét kinyomták, és megmérték a must cukorfokát. Ettől függően határozták meg a szüret kezdetét.

Igyekeztek kitolni a szüret időpontját, ezért az asszonyok, lányok néha a késő őszi hidegben fagyos kézzel szüreteltek. Napsütéses, meleg október esetén a hónap közepéig is szedetlen maradt a szőlő A sok esőtől kirepedezett, rothadásnak indult szőlőt már szeptember végén leszedték. A túlérett, édes szőlőt a darazsakon, seregélyeken kívül a kutyák és a borzok is megdézsmálták. A borz leginkább az Árpádhegyen ette meg a szőlőt, mivel erdő mellett feküdt. A móri présházak, pincék nem az egyes szőlőparcellákra épültek, hanem két szép pincesorba (Pince utca, Hársfa utca) rendeződve a település északi részén találhatók. A leszüretelt szőlőt így a szőlőhegyekből kocsival kellett ideszállítani. Szüretkor egy nagy kádat, a szőlődarálót és a ledarált szőlő szállítására használt nagy törkölyös hordót a présházból lovas kocsival a szőlőhegyre vitték. Két férfi puttonyos volt. Ők a barázdába tették a puttonyt, s a leszüretelt szőlőt vödrökben hordták bele. Ha megtelt, egy-két asszony segítette fel a hátukra a puttonyt. A puttonyosok a szőlőt a szüretelőktől a darálóhoz vitték, ledarálták, majd a cefrét vödörrel átmerték a kocsin lévő törkölyös hordóba. A megtelt cefrés hordót a présházhoz szállították, tartalmát kádba öntötték, amiben vesszőből font szűrőkosár volt. A szűrőkosárból a mustot finakkal merték ki a sajtárba (10-15 literes, kétfülű faedénybe) vagy vödörbe. A mustot sajtárral vagy vödörrel vitték le a pincébe, tőtikén keresztül a hordóba töltötték. A törkölyt a présre hordták sajtárral. Jól megtömték a nagy, főfás, kőhúzós faprés kosarát, s elkezdték az első préselést.

A második préselésnél az előző két préselés törkölyét tették fel egy présre. Sok présházban két faprés működött éjjel-nappal, ilyen helyen a préselés gyorsabban ment, hamarabb teltek a hordók. Csákberényi születésű költőnk, Gereblyés László (1904-1968) szépen adta vissza a vértesi szüret hangulatát Őszi dalában: A Vértes oldalán S kiforr a must, sürögnek már javában, mind teltebb lesz a pince, Lesz bő szüret, De kell a kéz, sejtik már mindahányan, mely dolgunk most segítse... Szüret után a móri csőszök és csőszlegények megbízatása lejárt. A szőlőőrzés időszakának végét a csőszlegények a Stéger-, Stoffer- vagy Turiák-vendéglőben megrendezett csőszbállal (Hirtenball) ünnepelték meg. Ezen rajtuk kívül szeretıjük, barátaik is részt vettek. A csőszbálon a móri fúvószenekar (Blechmusik) muzsikájára járták a különféle táncokat: a schmiedet, a trálilit, a valcert, a párnatáncot (Polstertanz), az öregasszonyok táncát (Altweibertanz) és a csárdást. Móron utoljára 1935-ben fogadtak fel csőszlegényeket, az utolsó csőszbált is ebben az évben rendezték. A csőszbáltól függetlenül minden évben tartottak szüreti felvonulást, szüreti bált is. A szőlőőrzésnek Mórról bemutatott rendszerét alkalmazták az első világháború előtt a pusztavámi szőlőhegyeken is. Móron nem csupán a csőszök, hanem a szőlő védőszentje, Orbán is vigyázta a termést. A móri Orbán-kápolna 1794-ben épült.

A közkézen forgó kéziratos krónika szerint: "1794- ben P.Hositius kapucinusnak gróf Lamberg Fülöp téglát adott, és ebből felépítette a Kecskehegyen lévő Orbán kápolnát". Az építkezés megkezdése előtt a gróf, a következő utasítást adta uradalmának gazdasági hivatala számára: "Mivel a kecskehegyi kis kápolna építéséhez szükséges téglát és meszet a kapucinusoknak megígértük, ezért a gazdasági hivatal Pater Hositius hitszónok elismervénye fejében a szükséges téglát és meszet adja ki". A szőlőhegyi Orbán-kápolna búcsúját minden évben megünneplik Móron. Litániát az Orbán naphoz (május 25.) legközelebbi hétfő délután tartanak. A szőlőművelők a szép barokk kápolna előtti hatalmas hársfa alatt állnak a szertartás alatt. Az oltáron Szent Orbán és Medárd képe látható. Orbánt a móri kádárok is védőszentjüknek tisztelték, szorongással teli várakozással figyelték a szőlőtermésre hatással levőnek tartott napok időjárását. Azt tartották: "Ha megcsordul Vince, megtelik a pince" (január 22.). A fiatal szőlőhajtásokat veszélyeztető májusi fagyosszentekre is nagyon ügyeltek. Ha az utolsó fagyosszent, Orbán napja is fagykár nélkül múlt el, akkor már bíztak az ígérkező termésben, a bőséges hordó- és kádmegrendelésekben. Az Orbán-kápolnában tartott litánián a móri kádárok is részt vettek. Móron a kapucinus rendház pincéjében egy hordófenék található Szent Orbán faragott képével. Feliratának tanúsága szerint a hordó 1839-ben készült, 53 akós. Fenekén 80 cm magas és 66 cm széles domború faragással Orbán püspöksüveges, püspökbotos képe látható.

A Vértes német nemzetiségi községeiben gyakran emlegették Orbánt az időjárással kapcsolatban. Vértesbogláron, ha Orbán napja körül hideg volt, ezt mondogatták: "Urbani sitzt noch immer auf der Ofenplatten, geh herab, sonst schlag ich dich herab!" (Orbán még mindig a tűzhelen ül, menj le, mert különben leütlek onnan!). Vértesacsán az adatközlő, Grim Jánosné (szül. 1912) szerint Orbánnal kapcsolatban így beszéltek: "Még az Orbán van vissza, az még mesterkedik, az még fagyaszthatja a szőlőt!" Gánton legkorábban Hugó napján (április 1.) metszettek, mert attól féltek, hogy a fagyosszentek elfagyasztják a korán megmetszett szőlő szép hajtásait. Az adatközlő, Molnár Henrikné (szül. 1916) szerint gyakran emlegették: "Der Urban der sitzt noch nicht herunter, er sitzt noch am Ewel!" (Az Orbán még nem szállt le, még a kályhán ül!) Orbán napját nem csupán a német, hanem a magyar szőlősgazdák is számon tartották.

"A fagyosszentek: Pongrác, Szervác, Bonifác és Orbán, a kisöccsük" - mondogatták a zámolyi öregek még az 1960-as években is. Orbán segítségül hívása ellenére a tavaszi fagyok sokszor kárt tettek a szőlőben. Vértesacsán Isinger János (szül. 1907) visszaemlékezése szerint 1915 körül június 7-8-án olyan nagy fagy volt, hogy a rétekhez közeli, alacsonyan fekvő szőlők elfagytak. A népi időjárási feljegyzésekben is gyakran panaszkodtak a májusi fagyokra. Naszádos Ferenc csákvári fazekasmester a következőt jegyezte fel kéziratos könyvébe a százhúsz évvel ezelőtti májusról: "Az 1876. Évben elfagyót a szőlő május 21-én verradora vasárnap reggelre." A móri Lamberg-uradalom német nyelven kiadott krónikájában az 1866-os évrıl olvasható: "Május 28-án a Mór környéki szőlők úgy elfagytak, hogy alig lehetett egy zöld levelet látni. A hajtások már egy lábnyi magasak voltak. A kár szörnyű, mivel olyan gazdag szüret ígérkezett, amilyen már régen volt: egy-egy tőkén 30-40 fürtöt is megszámoltak, a 20 fürt egészen megszokott volt. A móri és csókai hegyen több mint 60 000 akó pusztult el, közel fél millió forint értékben." A szőlősgazdák, szőlőhegyek másik, különösen a Dunántúlon kedvelt védőszentje Donát. Csókakő 1772-73-ban épült, majd 1863-66-ban megújított templomának Szent Donát a titulusa. Teljesen kiégett a második világháború súlyos harcai idején. Oltárképe, amelyen Szent Donát áldó-védő kezeit szép szőlőtőkék fölé terjeszti, egészen új, 1986-ban festette a mezőkövesdi Takács István. Csókakőn ma is két napig tart a Donát-búcsú: az augusztus 7. utáni vasárnap van a vidékiek búcsúja, nagymisével, a meghívott vendégek számára adott ünnepi ebéddel. Búcsúhétfőn tartják a csókaiak búcsúját, a falu búcsúját. Ekkor is ünnepelnek, a munkahelyekre sem mennek be, szabadságot kérnek. Szent Donát ünnepét időjárás-jósló napnak tartották: "Jön a csókai búcsú, majd lesz eső! Donát hetében mindig vihar szokott Csókára jönni. Vagy jégeső, vagy hatalmas zápor. Búcsú hetében mindig jön. A búcsúsok azt mondták, ha búcsú szombatján nem jön meg az eső, akkor egy hónapig nem lesz!" "A csókai búcsú hozza meg az esőt.

Búcsú hetében néha akkora vihar szokott lenni, hogy a hegyről lezúduló víz köveket görgetett az utcákon. Az öregek ilyenkor szentelt barkát dobtak a tűzre. Szentelt gyertya fénye mellett imádkoztak. Búcsúhétfőn kellett megkezdeni a szőlősorok kitisztítását. Hétfőn reggel kimentek a hegybe kinyűni a szőlő közé vetett babot. Az előző napi vendégeskedés után sokan alig bírtak fölkelni, de menni kellett. Délután már folytathatták az ünneplést. Mindig volt néhány Donát névre keresztelt ember a faluban." - így emlékezett a búcsúra 1990-ben Kalocsai Istvánné 77 éves, Végh Ferenc 67 éves és Végh Donát 63 éves csókakői lakos. Ők énekelték magnetofonkazettára az alábbi két Szent Donát- éneket is: 1. Ó, Szent Donát, buzgó szívvel köszöntünk ma tégedet, Győzedelmed emlékére szenteljük ez ünnepet. Te, ki Jézus szent hitéért életed feláldozád, Megnyerted érte mennyekben a vértanú koronát. Védőszentünk, ünnepeden kérünk téged kegyesen, Az Istentől kérd mireánk bő áldását szüntelen. Óvjad jégtől, csapásoktól gyümölcsünket, szőlőnket, S mi fogadjuk megjobbítjuk bűnnel terhelt életünket. Ó, Szent Donát, kérj kegyelmet számunkra az Istentől, Hogy lelkünket megtisztítsuk a bőn minden szennyétől. És ezáltal méltók legyünk így az égi áldásra, Hogy az bőven áradhasson fáradságos munkánkra. Egykor Donát-kereszt állt a csókakői Öreghegyen.

A századfordulón még viharágyúkkal próbáltak védekezni a jégverés ellen. Szent Donát nevét adták a csókakői Magyaros szőlőhegyen felállított viharágyúnak. A szőlőműveléshez kapcsolódó vallási-néprajzi hagyományok közül még a János-napi (december 27.) borszentelés érdemel figyelmet. Móron János napján a szőlősgazdák egy üveg bort vittek a templomba, amit mise után a pap megszentelt. A János-napi szentelt bort (Johannessegen) a hordókba töltötték. Gánton Molnár Henrikné így emlékezett vissza a borszentelésre: "János napján mise volt, mindenki vitt bort, egy litert. Megszentelte a pap a mise alatt. Egy kis asztal volt az oltár előtt, arra tették rá. Ha nem fért rá, akkor rátették az első padra vagy a kisoltárra. Hazahozták, és minden hordóba öntöttek a szentelt borból." Tafferner Antal könyvéből megtudjuk, hogy Vértesbogláron a szentelt bort a népi gyógyászatban is alkalmazták: "December 27-én, Szent János evangélista napján, bort visznek a templomba. Az egyház ekkor megáldja a bort. Otthon mindenki iszik belőle. Utána elviszik a pincébe és a boroshordókba is, öntenek belőle. A maradékot elteszik, és főképpen torok,-vagy egyéb baj alkalmával szokták inni." A pinceszer a szőlőhegyi mulatozás alkalma, amely a Vértesben napjainkig élő szokás. A szőlősgazdák családjuk szükségleteinek megfelelően hordták haza szőlőhegyi pincéjükből a bort. Az idősebbek télen lehetőleg naponta felkeresték a pincét, sokszor csak azért, hogy megnézzék, hogy nem csöpög-e a hordó, nem pattant-e meg a hordóabroncs. Zámolyon, Csákváron a boraikra igen büszke szőlősgazdák a pincéjük felé járó ismerősöket, barátokat behívták borkóstolóra. Az így összejött emberek sorra járták egymás pincéit. A borkóstolás mindenütt megismétlődött. Szórakozásra, beszélgetésre, nótázásra jó alkalom volt a pinceszer.