Vízrajzi emlékhelyek

Vízrajzi emlékhelyek

A Vértes déli lábainál a visszahúzódó Pannon-tó mintegy 2 millió éve apróbb tavakká szakadozott, amelyek később fokozatosan töltődtek fel több száz méter üledékkel, kiterjedt mocsárvilágot hagyva hátra. A folyamatos feltöltődéssel párhuzamosan a Vértes tövében eredő forráspatakokat, valamint a gerincről lerohanó hegyvidéki vizeket a Császár-víz gyűjtötte össze, s a Zámolyi-medencén keresztül haladva majd a Mezőföldön át egyenesen a Dunába torkollott, messzire görgetve a Vértes kavicsait. E hosszú idők során kialakult természeti adottságokat, illetve a Vértes felszín alatti és felszíni vizeihez kapcsolódó emlékhelyeket és építményeket mutatjuk itt be.

A Vértesi Natúrpark forrásai

         Forráspusztai malmok 1850
               II. katonai felmérés

Egy tájegység forrásokban való gazdagságát eredendően a terület geológiai szerkezete szabja meg. A felszíni vizekről szóló fejezetben már esett szó arról, hogy a beszivárgás milyen nagymértékű a hegység tömbjében, és ennek az eltűnő víznek egy része források formájában bukkan a felszínre a hegy lábánál. A források azonban igen különbözőek lehetnek. Felszínre kerülő vizük eredete alapján az alábbi csoportokba oszthatók:

– Karsztforrások

            a) túlfolyó típusú (Zámoly)

            b) felszálló típusú (Magyaralmás)

– Nem karsztos eredetű források, völgytalpi talajvíz összeszivárgások (Mór, Csókakő, Bodmér)

– Rétegforrások

            a) megegyező üledékképződést követő rétegek forrásai

                                    - dőlésirányban fakadó források (Csákberényi-forrás, Öreg-tó)

                                    - túláradó források - szerkezeti felduzzasztás mentén (Lépa-kút, Vályús-kút)

            b) eltérő településű rétegek forrásai (Szári-forrás)

 

             Forrásaktivitás 1755-1953-ig

A források elhelyezkedése a Vértesi Natúrpark területén – a mészkő előfordulásának függvényeként – viszonylag elszórt, azonban ha a térképre nézünk, láthatjuk, hogy a hegység északnyugati, nyugati része talán gazdagabb forrásokban. 1931-ben Gedeon Tihamér azt írta, hogy „...a Vértes hegység keleti illetve nyugati részének csapadék-bősége a forrásterület azonos oldali forrásaiban a következő évben vízbőséget létesít”. Ez a megfigyelés a Kisalföld felől érkező csapadékosabb atlanti légtömegek hatásának tulajdonítható. A 20. század második feléig sok ideiglenes forrás volt a Vértesben, és az állandóak is változó vízbőségűek voltak. Az 1960-as évek közepén átlagos vízhozamuk 5-6 l volt percenként.

A délkeleti oldal legismertebb – és vízhozam szempontjából legnagyobb – karsztforrásai a túlfolyó típusú Forráspusztai-források voltak Forráspuszta közelében, a Gránás-hegy délkeleti peremén. A forráshelyek nagy része már a 20. század közepén betömődött, vizük azonban az erős szivárgási vízzel együtt patakot formált. Az 1960-as évek közepén a Kincsesbányai bauxitbánya vízelvonó hatása miatt apadtak ki.

Ez a forrásrendszer ugyan nagyon szélsőséges vízjárással, de nagyon nagy vízhozammal rendelkezhetett. Ezt bizonyítják az I. katonai felmérés térképei, melyek szerint 1790 előtt a Forráspusztától Zámolyig tartó kb. 2 km-es szakaszon a forrás vize öt malmot hajtott. A lejtési viszonyokból tudjuk, hogy ezek a malmok csak alulcsapós rendszerűek lehettek, így a sík vidéken nagyon sok víz kellett a működtetésükhöz. A malmok közül még az 1859-ben lezárt II. katonai felmérés térképe is jelöl négyet. 1816-ban a vízre birkafürösztőt építettek a források és a mai országút között. A források vízjárásáról pontos adatokkal rendelkezünk Seidel Ignác a móri uradalom jószágkormányzójának s Németh János zámolyi lakos valamint Pap Zoltán gyűjtésének köszönhetően.

A források újraindulásának hosszabb csapadékos időszak volt a feltétele, mivel a karsztvíz-tárolóba lejutó vízmennyiségnek először telítenie kellett a száraz időszakban beállt karsztvízszínt és a források küszöbszintje között leürült tárolóteret. Következésképpen, a források működése, vagy elapadása nem a rövid, hanem a hosszabb időszakra jellemző csapadékmennyiséggel állt kapcsolatban, tehát a lehullott csapadék mennyiségére a források hosszabb idő elteltével reagáltak. A forráscsoport tehát mint természetes túlfolyó működött, időszakos jellege is az előbbi feltételezést erősíti meg. Ha a karsztvízszint a források küszöbszintje fölé emelkedett, a források működtek, ellenkező esetben működésük szünetelt.

A források legnagyobb mért hozamára 1476 1/p-et (1956. szeptember 9.), legkisebb hozamára 0 értéket (1951. június 12.) ad meg a Kessler-féle Országos Forrásnyilvántartás (1959).

A Forráspusztai-forrásoktól 1,5 km-re Csákvár felé eső másik, ugyanilyen adottságú forrás a Badacsonypusztánál fakadt Szent-víz forrása volt. A forrásba egy 1789-ben a Szent-víz rendezésére készült térkép német nyelvű felirata szerint akkor jött vissza a víz. Ez a forrás – ugyanolyan szélsőséges vízjárással, mint a forráspusztai – egészen a II. világháborúig működött.

Tóth István (sz. 1924 Magyaralmás) csákvári lakos visszaemlékezése szerint „a Szentvíz-folyó: Badacsony lábánál eredő forrásból eredt, mely aztán a Császárvízbe csatlakozott be. „Ezer lukból jött a víz”. Ahol ma a gát (bokorsor) van, ott volt a forrás. Nyáron rettentően hideg volt a vize, télen viszont meleg, amit még Fornán is lehetett érezni. Még a front előtt leállt a forrás, a bánya vitte el a vizét.”

A karszt további töltődése esetén a két forrás ismét „megszólalhat”, bár a Vértes előterében, a csákvári Pogácsa-legelő (korábbi reptér) alatt 3-4 m mélységben és 3 km hosszan húzódó dréncsövek alapjaiban alakíthatták át a hegylábi területek vízjárását.

A Vértes déli részének karsztvizét a Forráspusztai- és a Badacsonypusztai-források helyett ma az ülőkúti és a Fornapusztánál található mélyfúrású karsztkutak csapolják meg. Nyugvó vízszintjük 2010-ben érte el a felszínt így ma már ún. pozitív kutakként működnek. Az ülőkúti karsztkút megjelenésével a Csíkvarsai-rét vízjárása is alapjaiban változott meg. A rét 1984-es élőhely-rekonstrukciós célú vízrendezése után mindig a fornai oldalon tűnt fel először a víz, míg 2010 óta a karsztkút környéki csákvári rész kerül előbb víz alá.

        Ülőkúti karszt-kút Csákvár

Az ülőkúti karsztkút    Csákvár-1.  (1978).

vízhozama            280 l/perc,

hőmérséklete   24 °C

terepszint magassága: 133,5 mBf

A felszálló típusú Magyaralmás környéki sziklaforrások között fakad a Vértes legjelentősebb vízhozamú forrása, a magyaralmási Karszt-forrás, amely percenként 500–1000 l vizet hoz a felszínre. Vize ennek is meleg, egész évben 15,5 °C körüli, ami a főkarsztvízrendszer természetes hőállapotára utal. A langyos források térbeli elhelyezkedése a mészkarsztvizek felszínre érkezését megkönnyítő szerkezeti törésvonalakra utal.

A források vízhozam szempontjából kevésbé jelentős tagjai a Vértesalja homokforrásai. Vízhozamuk még a nagy karsztvízszint- süllyedést okozó bányászati tevékenység előtt is erősen ingadozó volt. A Móri-árok törésvonalában valaha jelentős források törtek felszínre. Ezeket Kitaibel Pál és Tomcsányi Ádám térképezte fel 1810 elején, amikor a földrengés sújtotta térséget bejárták. A Bodajki-tavat tápláló források az 1950-es években még 72 l vizet adtak másodpercenként, de meleg karsztvizüket 1969-ben javarészt elapasztotta a bányászkodás. A balinkai szénbányáknál történt 1965-ös vízbetörés következtében a tóforrások vízhozama negyedére (1 m3/perc-re) csökkent. A hegység belsejének kopár dolomitfelszínén nem erednek források, csak a belső kismedencék peremterületein, amelyek geológiai felépítése eltérő. A gánti és vérteskozmai források fiatalabb korú tengeri üledékrétegek vizeiből táplálkoznak. Ilyenek a Kaszap-kút, illetve a Vörösmarty-forrás Kápolnapusztánál.

A Gánti-forrás Gánt belterületén a Vértes második legjelentősebb vízhozamú (15 l/perc) forrása. A legnagyobb hozamú forrás Szár község belterületén fakadó falusi forrás, melynek 21 liter/perc hozama van 

A táj további forrásai közül a Móri-árokban fakadó árkipusztai Diós-forrás kis vízgyűjtő területe ellenére állandó. A Mór fölé magasodó Antal-hegy északi oldalán egy harmadidőszaki mészkőből fakadó karsztforrás, a Lépa-kút ered. Várgesztestől északra találjuk a Mátyás-kutat, a Szarvas-kutat és a Szép Ilonka-forrást.

A Szálláskúti- és a Holdvilág-ároknál található források vize biztosította egykor az itteni gőzüzemű kisvasút vízigényét. A Holdvilág-ároknál még ma is láthatjuk ennek vízgyűjtő medencéjét.

                                     Gánti falu forrás

Említésre méltó továbbá a szép környezete miatt kedvelt Mocsárbereki-forrás, amely Oroszlánytól délkeletre, a Csáki-várrom közelében található. Kirándulások alkalmával érdemes felkeresni a mindszentpusztai és a vértessomlói (Mária) a vérteskozmai Kaszap-kút forrásait, ahol kiépített pihenőhely is várja a turistákat.

A hegylábi dolomitlejtő szélén fakad Csákberényben az Öreg-tó forrása, illetve Csákváron a Téglaházi-forrás, mely ma már az itteni tavat táplálja. További Csákvár környéki források a Káposztáskertben fakadó Dó-kút, a Gulyakúti-forrás, és a löszhát rétegvizeinek kibukkanásánál található Ülőkúti-források. Ugyanezen löszhát korábbi rétegvizeit ma már az 1983-ban elhelyezett dréncsövek csapolják meg a Vadalma nevű szántónál, az így nyert víz a Csíkvarsai-rét természetvédelmi területét táplálja.

Bár a Csákvár és Oroszlány közötti országút mellett található egykori Árpád-forrás kiépített helye már az 1970-es években megszűnt, az út alól feltörő rétegvíz továbbra folyamatosan szivárgott, így állandó balesetveszélyes helyzetet teremtett. Az út 2008-as felújításakor a Pro Vértes Közalapítvány kivitelezésében elhelyezésre került az út alá és mindkét oldalára egy-egy dréncső, melyeknek gyűjtője az út alatti rétegvizeket az út Petre-cser felé eső oldalára vezeti ki. Sajnos az út alépítményeinek kivitelezése túl jól sikerült, így a rétegek megbolygatása és átvágása miatt a forrás pillanatnyilag eltűnt.

2011-ben Fornapusztán a legelő bivalyok egy rejtélyes építményt fürödtek, dagonyáztak ki a Császár-patak medrében. A Fornapusztai-hídtól 300 m-re, a patak medrében mindkét oldalon egy szélesen kiöblösödő lankás rész vezet le a vízhez. A patak jobb partján faragott (vágott) édesvízi mészkőből falazott kb. 1,2 m magas fal látszott. A fal anyaga és megmunkálása nagyon hasonló a Geszner-háznál és a csákvári szeszfőzdénél levő vízi építményekéhez. A patak túlsó oldalán a lankás feljáróra merőlegesen gerendákat helyeztek el a felszínen. A második katonai felmérés térképe a patakon keresztben egymással párhozamosan két építményt jelöl. A rejtélyes építményt a helyszínen, térképeken és különböző uradalmi dokumentumokban is igyekeztem beazonosítani. Első feltételezésem egy vízi vágóhíd volt, amelyből korábban több is volt az országban, egy éppen a közeli Tatán, amely szintén Esterházy birtok volt. Felvettem a kapcsolatot a Létavértesen található utolsó vízi vágóhíd tulajdonosával is, de beszélgetésünk nem vitte előrébb az építmény funkciójának kiderítését. A Kiskunság népi állattartása című könyv (Tálasi 1936) olvasása közben jöttem rá, hogy ez az építmény egy egykori juhfürösztő lehetett, amelyet a juhok nyírás előtti fürösztése céljából építettek (a fürösztés a gyapjú minőségének javítását szolgálta). A tanyáról kiterelt állatokat áthajtották a hídon a jobb partra, majd visszafordították őket a juhfürösztőre. A jobb part meredeken kiépített részéről a birkák kénytelenek voltak beleugrani a vízbe, ahol a patakon jelzett két „építményről, hídról” Y alakú hosszú fákkal lenyomkodták, és a vízben állva alaposan meg is mosták őket, majd kinyomkodták a gyapjúból a szennyes vizet. Ezután a szerencsétlen, víztől elnehezedett állatokat kisegítették, és a keresztben lefektetett kapaszkodógerendákkal segített lankás feljárón kimehettek a mederből. Az építményt, amelynek a Csákvári szeszfőzdénél volt a párja, később a hivatalos dokumentumok között, a Vízikönyvben is megtaláltam. Ugyanilyen építményekről Taffenner Antal Vértesboglárnál és Szárnál, Seidel Ignác (1898) pedig Forráspusztánál is említést tesz.

        Bivalyok által feltárt egykori birkaúsztató Fornapusztánál

Míg az 1820-as évek végén a birkaúsztatással és a nyírással kapcsolatos utasítás tömören csak annyit mondott, hogy mindkettő „tisztán és rendesen” történjék, az 1830-as évek elején már utasításba adták a tiszteknek, hogy „legyen gondjok és egész tehetségök, iparkodjanak, semmi munkát sem kímélvén, hogy a gyapjú igazán tiszta legyen” (Fatuska 2008). Ennek javítása érdekében a Lamberg-uradalomban lévő Forráspusztán 1816-ban birkaúsztatót létesítettek. Ezt megelőzően a csákberényi és a zámolyi birkákat Bodajkra hajtották úsztatni. A birkaúsztató létesítése is arra utal, hogy már igen finom gyapjút adtak a nemesített állatok, melynek minőségén az úsztatással, mosással is javítani akartak (Demeter & Lukács 2001). Az Esterházy-uradalomban 1831-ben négy új birkaúsztatót építettek, illetve két korábban létesítettet alakítottak át az addigi 12 öles helyett 14 ölesre (a hosszabbítást azzal indokolták, hogy az építéskor nem vették figyelembe azt, hogy a vízbe ugró birkák úszásának távolsága az ugrással megrövidül). Az 1830-as évek végére már legalább tíz ilyen, deszkával bélelt hatalmas úszómedence létesült az uradalomban. Bevezették az ismételt úsztatás rendszerét, első nap csak úsztatták a birkákat a medencékbe öntött, „hévmérőkkel” ellenőrzött hőmérsékletű meleg vízben, másnap viszont már a medencék szélén „mosó emberek”, „birkás cselédek”, béresek, napszámosok helyezkedtek el, akiknek kötelessége volt a birkákat részletesen előírt szabályok szerint addig mosni, míg a gyapjú teljesen meg nem tisztult. Ezután ismét úsztatták az elgyötört állatokat, hogy a felborzolt gyapjú természetesen rendeződjék el. A gyapjú száradását a nyírás és osztályozás követte (Szabad 1957).

Ezek a birkaúsztatók mint vízi létesítmények a patakokban épültek meg, s a korszerű vízügyi adatbázisban (Vízikönyv) az 1860-as évektől már rögzítésre és engedélyezésre is kerültek, természetesen a megfelelő műszaki paraméterekkel. Ilyen birkaúsztatók voltak a Merán-uradalomban Forráspusztánál, az Esterházy-uradalomban Csákváron (a mai szeszfőzdénél), Fornapusztán (a mai hídtól délre), valamint Vértesbogláron (Tafferner 1941) is. Ezeknek a juhfürösztőknek az elszórt köveit ma is láthatjuk a medrekben és a patakok partjain.

Szerző: Viszló Levente


Irodalom

-Szabad Gy. (1957): A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémiai Kiadó, Budapest.
-Tafferner A. (1941): Vértesboglár. Egy hazai német település leirása. Budapest. /Német néprajztanulmányok 2./

Vizek és építmények

Fornai-tó

                                           Fornai-tó

A Vértesi Natúrpark egykori legnagyobb kiterjedésű természetes tava a mai Csíkvarsai-rét helyén elterülő Fornai-tó volt, amely a jégkorszak végén keletkezett.

A hegység hosszadalmas megszületésének talán utolsó sóhajtásaként kiterjedt, déli irányban hosszan elnyúló süllyedék jött létre a mai Csákvártól délre, Zámolytól keletre: ez nem más, mint a Zámolyi-medence. Ez a megsüllyedés aligha történhetett 10 ezer évnél korábban, legalábbis erre utalnak a kutatásokból származó jelek. A jégkorszak végén – amikor ez történt – jóval nagyobb volt a vízbőség, mint manapság, egykettőre feltöltődött hát e természetes víztározó, majd túlcsordulása által létrejött a Császár-víz is, a tó megcsapolója. Később az itt élő rómaiak – vélhetően a hajózhatóság érdekében – igyekeztek a tó vízszintjét állandósítani, egyenletessé tenni. Ezért gátat emeltek a mai Fornapusztánál földből, Pátkától délre pedig kőből.

„A Csíkvarsai-rét esetében történeti és régészeti adatok is megerősítik, hogy a római időkben hajózható tó volt a rét területén, ez azonban a vízszint mesterséges kialakításának lehetett az eredménye. A tó kialakulásához szükséges vízmennyiség, lefolyási viszonyok feltehetően csak időszakosan voltak adottak, egyéb időszakokban nyílt víztükör nélküli nedves térszíneken folyt az üledékképződés.”(A Vértes hegység földtana)

Ez a kiterjedt, változó vízmélységű vízivilág a római korban Csákvártól Pátkán át egészen a Velence-tóig tartott, s ott a mai Dinnyés–Kajtori-csatorna vonalán a Sárvíz völgyén át a Dunáig húzódott. A tó vízszintjének szabályozása érdekében a rómaiak – amint már volt róla szó – a mai Fornapusztánál földből, Pátkától délre pedig kőből impozáns gátakat emeltek. Így jött létre egy állandó vízállású. kb. 8-900 ha kiterjedésű tó Fornánál. Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni e tó nagyságát, tegyük mellé képzeletben a mai Pátkai és Zámolyi víztározó kiterjedését, mely együtt is csak 700 ha tesz ki!

Honfoglaló őseink a vizek szabályozására ügyelő rómaiak után már csak mocsaras fertőt találtak itt, melyről Anonymus Gesta Hungarorum című művében olvashatunk:

„…Majd innen ellovagolva a Bodajk-hegyhez értek. Árpád vezér pedig innen kelet felé Elődnek, Szabolcs apjának nagy erdőt adott, melyet most Vértesnek hívnak a németek otthagyott vértjeiről. Ez alatt az erdő alatt, a Fertő-mocsár mellett Szabolcs unokája Csák sok idő múltán várat emelt. De erről ne többet!”

E gátakkal is szabályozott halastó későbbi, középkori hasznosításáról már írásos emlékek is tanúskodnak. Egy 1453-ból származó oklevélben a csókakői várbirtok tartozékaként ott találjuk Fornaszentmiklóst is, nagy halastó és birtok megjegyzéssel. A következő forrás az Esterházy család 1735-ből származó két díszes térképe, mely Piscina (halastó) felirattal jelzi a Fornai-tó területét. Ezután már csak az 1764-ben történt lecsapolási munkákról vannak információk, amikor elkészült a Nagy-csatorna, a mai Császár-patak vonalán kettészelve az ősi tavat.

A római gátak maradványai máig fennmaradtak, láthatók, a Fornai-tó azonban a lecsapolás következtében eltűnt, s manapság már csak a fennmaradt földrajzi nevek – Nagy-tó-rét, Alsó-tóbeli-rét, Fornai-tóbeli-rét, Csuka-tó-rét –, valamit csapadékos tavaszokon a szabadon kalandozó megcsillanó vadvizek villantják fel az egykori Fornai-tó emlékét.

 


Pátkai-tó

            A Pátkai-tó egykori kőgátja

A második legnagyobb kiterjedésű természetes tó a Pátkai-tó, amely a mai Pátkai-víztároló területén volt. Déli kifolyásánál a római korban épült impozáns kőgát biztosította vizét. Ezt a ma is látható gátat csak a Bicske–Székesfehérvár vasútvonal építésekor vágtak át. 

A Vértesi Natúrpark egyik monumentális római kori építménye a pátkai római gát, amely napjainkig fennmaradt, de éppúgy fennmaradtak mindazok a nagy földtömegek megmozgatásával készült építmények és sáncrendszerek, amelyeknek pusztulásához – épp az egybehalmozott föld hatalmas mennyisége miatt – kevés volt a közel kétezer év. Ásatás nélkül, csak a felszíni formák vizsgálata segítségével lehetett és lehet megállapítani az egykori római erődítmények többségének elhelyezkedését, a védelmi célú árkok és sáncok egykori helyét.

A pátkai római gát két hegy közötti völgyet zár el, segítségével terjedelmes tavat létesítettek. Az ókortól fennmaradt quader-köves építkezés a dunántúli táj egyik jellegzetes látványossága, amelyet Henszlmann Imre (1875) így írt le: „Nevezetes itt a pátkaiak által »kőrakásnak« nevezett római gát is, mely két halom közt elterjedvén, a mögötte levő patak vizét felfogta, hogy ez Pátka felé tavat képezzen; [...] Nevezetes e gátnak rendes falazása vízirányos apróbb rétegekben, melyek szabad oldalaikon igen nagy faragott kövekkel voltak befektetve (verkleidet). A munka csodálatos szabatosságú és a falazat keménysége csaknem vetélkedik a kőével. E gátnak volt két csatornája (emissarius): egyik közepén, a másik ettől délfelé; ez utóbbi még jelenleg is hosszas vonalon megtartotta régi boltozatát, mig a középső emissarius nem volt beboltozva. A befedő faragott követ nagy részben elvitték és felhasználták, azonban a gát alján még jó darabon látható. És ép ez oldalcsatornának két egymásra következő kőhajléka is, melyben a zsilipet lebocsátották és felhúzták, a két zsilip közti tért hordott földdel lehetett megerősíteni. Az oldalcsatornát még használják malomhajtásra, azonban ez a víz csekélysége miatt csak tavaszszal és késő őszszel működhetik.”  Fitz Jenő szóbeli közlése alapján, amelyet helyi vélemények is megerősítettek, a gát építése az 1. század utánra tehető. A térség egykori kora római települését ma víz borítja. Ilyen, feltételezhetően római kori földgát található a Császár-vízen feljebb, Fornapusztánál is. „A Csíkvarsai-rét esetében történeti és régészeti adatok is megerősítik, hogy a római időkben hajózható tó volt a rét területén, ez azonban a vízszint mesterséges kialakításának lehetett az eredménye” (Gyalog 2008). Ez a gát egészen az 1764-ben történt lecsapolásig biztosította az itt elterülő 900 ha kiterjedésű tó duzzasztását.

A tó az évszázadok során többször is kiáradt, amit egy 1788. március 16-án kelt nyilatkozat is tanúsít, mely okirat szerint a földesúr megtérítette a gazdáknak a kiáradt halastó által okozott károkat. A nyilatkozatot Pátka község elöljárói: Füri István bíró, Zaka László törvénybíró, Jósa Mihály esküdt, Császár Péter esküdt, Tóth Mihály esküdt, Rekettyei János és Pobrányi János írták alá (Codex Pátka).

1863-ban Seidel Ignác jószágkormányzótól arról értesülhetünk, hogy „a több mint 600 hold nagyságú pátkai halastó, több nagyon száraz év után, az idei évben szinte teljesen kiszáradt, majd a csatornázás után földekké és mezővé alakították át.”

A tó azonban nemcsak a természeti károkat okozó eseteiről volt híres, hanem jóízű halairól is. Károly János monográfiájában azt olvashatjuk, hogy Budapesten a 19. században a pátkai ponty (Cyprinus carpio) volt a legkeresettebb. Ezt több más írásos forrás is megerősíti, mint például a Lamberg család jószágkormányzója, Seidel Ignác írása is: „A tó olyan gazdag volt halban, hogy a korábbi időkben több ezer forintnyi hasznot hozott. A tóból fogott halak az egész környéken keresettek voltak, és nagyon jó ízűnek találták azokat. A nagyon jó minőségűeket több éven keresztül Budapestre szállították, ahol főleg a pontyok voltak keresettebbek a Dunában fogott halaknál. Nem számítottak ritkaságnak a húsz font nagyságú csukák sem. Egy 1833-ban fogott csukát, ami 24 fontot nyomott, Bécsbe szállítottak (Szemtanú). E két halfajta mellett a tóban volt még Perschling, compó és ,,Karroissln”'. Találtak a tóban rákokat is, ízük azonban nem volt jó, ezért nem is fogyasztották.”

Mindezt igazolja Pesty Frigyes 1864-es kéziratos helységnévtára is, ami a következőket írja a tóról: „Híres volt e helység a múlt 1863. évben kiszáradt tavában termett haláról, azonban most a halak helyén köles és lóhere tenyészik.” Az aranysárga pikkelyű ízletes halakat leginkább a tó Aranyosnak nevezett részén – amely egyben a tó legmélyebb része volt – fogták ki.

A Fornai- és Pátkai-tó azonban nemcsak halászati, hanem hadi szempontból is fontos volt, hiszen többször e két tó vizének elengedésével képeztek Székesfehérvár körül bevehetetlen mocsári védelmi vonalat a támadó törökökkel szemben.

A Pátkai-tó helyén 1974-ben víztározót alakítottak ki, amely a Zámolyi-víztározóval együtt – a Velencei-tó vízháztartásának biztosítása mellett – élőhelyi és a horgászati szempontból is igen jelentős élőhelyfejlesztő intézkedés volt.

 

                                   Pátkai-víztározó

A Pátkai-víztároló műszaki adatai:

maximális üzemi vízszint:                 650 cm                        felület: 312 ha                                    térfogat: 7,85 millió m3

maximális árvízszint:                         700 cm                        felület: 328 ha                                    térfogat: 9,45 millió m3

A vízmérce 0 pontjának magassága: 116,34 mBf.
Az egykori Fornai- és a Pátkai-tó között, a mai Zámolyi-víztároló területén Császár-tó néven (tulajdonosáról elnevezett) többször említésre kerül egy kisebb tavacska is malommal. E kisebb tó helyén található ma jelentősen kibővítve, a völgyzárógátas Zámolyi-víztározó. A tározót 1967–1971 között építették a Császár-vízen létesített 730 m-es völgyzárógát segítségével, vízállástól függően maximálisan 383 ha területen.

 

                                Zámolyi-víztározó

Zámolyi-víztároló műszaki adatai:

maximális üzemi vízszint:                 485 cm,                       felület: 272 ha                                    térfogat: 4,5 millió m3

maximális árvízszint:                         585 cm,                       felület: 383 ha                                    térfogat: 7,8 millió m3

A vízmérce 0 pontjának magassága: 124,87 mBf.
A Velencei-tó vízmérce 0 pontjának magassága: 102,62 mBf.
A két víztározó összesen 12,3 millió m3 kapacitása a Velencei-tó vízkészletének 30%-át teszi ki.

 

A Vértes természetes tavainál jóval nagyobb számban találunk mesterséges, ember alkotta, ásta, duzzasztotta vízállásokat. Ennek oka talán a hegység belső vízszegénységére vezethető vissza. A Vértes emberét a mai napig aggasztja, hogy a fennsíkon és a belső csúcsokon lehulló csapadék a hegységben eltűnik. A történelmi múltban bő hozamú források hozták felszínre az eltűnő vizet, amely azonban gyorsan folyó patakokat formálva elhagyta a térséget. A természetes mélyedésekben folyó patakokat elgátalva azonban kiváló, halgazdálkodásra is megfelelő, állandó vízállásokat lehetett létrehozni.
    Az egykori mesterséges tavak létrejöttében nagyon fontos szerepet játszottak a megtelepedő különböző szerzetesek. A szerzetesek étkezésében ugyanis nagy jelentőséggel bírt a hal, éppen ezért szinte minden kolostor közelében alakítottak ki halastavakat. E tavak kifolyásainál legtöbb helyen malmokat építettek, hiszen ezek is fontos jövedelemforrásnak számítottak, többségükben gabonát őröltek.
    A víz sokcélú hasznosítására a középkorban a Clairvaux-i ciszterci monostor leírásánál is találkozhatunk. Ebben azt olvashatjuk, hogy a völgyben futó patak vize előbb a gyümölcsösbe és a kertbe folyik, ahol a parcellák közötti öntözőcsatornákat táplálja. Innen a felduzzasztott halastóba jut, mely egyszerre szolgálja a tápálkozást és a szerzetesek „rekreációját”. A veteményes kert öntözővizét is e tóból nyerik. A monostorba érve a víz először a malom kerekét forgatja meg, majd a ványolómalomba kerül, innen a cserzőműhelyhez folyik, majd a latrinák szennyét tisztítja le. (Rabb Péter)
    A Majkon található eredetileg premontrei apátságot ,,halban, rákban és teknős békában bővelkedő halastóval s malmokkal” rendelkező javaival együtt már 1252-ben említették. (RUPP 1870, 495.)
    Ilyen egykori halastórendszereket ismerünk Szentgyörgyvár-pusztától kezdve a Pénzes-patakon,  Gerencsérvárnál a Fekete-vízen, valamint Majk, és Síkvölgy-puszta környékén is,  több helyen működő vízimalmokkal.
    “A budai káptalan jelenti a magyar királynak hogy… a királyi ember … jun. 13-án Chokakew várához szállt ki és az arra szükséges napokon Gerencher birtokokhoz és az utóbbiban lévő curiához és az ottani halastavakhoz, amelyek szintén Fehérmegyében feküsznek…” (DL 13830).
    Természetesen mindezekhez munkaerő, sok dolgos kéz kellett. A 17–18. században telepesek érkeztek Bánhidára, először református magyarok, később pedig – a földesúri betelepítésének köszönhetően – szlovákok. A török kiűzése után, a németekhez hasonlóan őket is az Esterházyak hozták be Bánhidára, valószínűleg Trencsén, Nyitra és Pozsony vármegyékből (1725), részben a református magyarok ellensúlyozására.

Velük is hasonló szerződést  kötött az Esterházy-uradalom, ők csapolták le a mocsarakat ingyen munkával. Balogh uradalmi tiszttartó 1746 szeptemberében így rendelkezett: „Köteles lészen a Bánhyd kösség határában lévő öreg Tónak gatjában áló csatornyát ki ásni, és a külső víznek Horizontyán, vagyis fölső Szinyen helét még anyyi mélségre ugyanis kiasni, hogy tellyesen a csatornya víz alat álandóván ályon kihez obligaltoni fog le tételéhez, és el tömöséhez elegendő embereket elő állítani.” Mikoviny tervrajzának feliratai  megőrizték a 300 évvel ezelőtti Tata környéki állapotokat: a „Kis Fórás”-t, a „Magad Fórás”-t és a „Fényes Forás”-t, két közutat, az almási Duna-parton lévő fürdőt, Szőny előtt a római Brigetio romjait, valamint táborát, melyhez a Tatáról induló „aquaeductus” (vízvezeték) futott.

Adataink alapján a következő tavakat hozták rendbe, illetve építették ki a gesztesi és a tatai uradalmakban:
-Bánhida: Farkas-tó, Tükör-tó
-Császár: Kender-tó, Malom-tó, Örvény-tó, Mező-tó
-Gallai-tó
-Gesztesi-tó
-Kecskéd: Szabó Pál-tó, Ispán-tó
-Majk: Felső-tó, Középső-tó, Alsó-tó, Puszta-tó
-Oroszlány: Öreg-tó

                                          Tatai-tó

A korabeli levelek tanúsága szerint a tatai Öreg-tó halászatánál nem elsősorban annak látványos volta, hanem az addigi befektetések nagysága miatt tartotta fontosnak Esterházy József a személyes jelenlétét, amint az egy neki címzett levélből kiderült: „...érdemes és méltó, hogy excellentiád is jelen legyen ezen tónak halászatján, kinek regulatiójára annyi ezer forintokat költvén a tudattalan világnál is avval csudálkozást gerjesztett.”
    A már az 1730-as évek elején említett gesztesi tó állapota feltételezhetően ekkor még nem felelt meg a megkívánt tógazdálkodási színvonalnak, mert Esterházy így ír egy évtized után Balogh jószágkormányzónak: „A Geszthessj Thóknak Munkáját, hogy approbállya kgyd. igen akarom remelvén, hogy a készülése után jövendőben az Halászatokban is nem lészen fogyatkozás.”
Az 1745. november 2-án kelt, az uradalom tavainak lehalászásáról szóló összesítésből megtudhatjuk, hogy a gesztesi tavat a nyáron felújítás miatt lehalászták.
    A gesztesi tógazdaság azonban a következő évtizedekben is viszonylag jelentéktelen maradt, ezt az is igazolja, hogy az uradalom nem is alkalmazott tócsőszt. A gesztesiek emlékezete megőrizte a halastó emlékét, szóbeli hagyományokban úgy emlékeznek, hogy amikor az első telepesek ideérkeztek, mocsaras rétet találtak egy kis tó körül, melynek partján halászház állt. Ez a ház lett első imaházuk, mely a falu végén, a későbbi Palanik-házzal szemben állott, később a falu kovácsműhelye lett.
    Amint látjuk se szeri, se száma akkoriban az apró falusi halastavaknak, amelyekben főleg pontyot és csukát, néha compót tenyésztettek. A létrehozott halastórendszer igen korszerűnek számított, hiszen nemcsak ívó-, növendék- és hizlalótavakat különböztettek meg, hanem teleltető- és – a kedvező eladási idő kivárását lehetővé tevő – tárolótavakat is. A hal tárolására az őszi és tavaszi nagy dunai halászatok idején került sor, ekkor ugyanis az olcsó dunai hal mellett nem volt érdemes halastavi halat árulni, ezért megvárták a böjti időszakot. Külön gondot fordítottak a halfajok szaporodásbiológiájára, amint azt az alábbi levélrészlet bizonyítja: „...a halnak nem lévén mihez dörgölőczeni, azért történt, hogy a halak ivadék nélkül maradtak. Hallottam ugyanis én hogy az ollyatin tiszta tókba röséket vetnek.” Ez a megfigyelés a pontyfélék növényzethez kötődő ívását írja le, és javasolja a növényzet nélküli tavakba – legalább az ívás idejére – rőzsét helyezni, amikhez az ikrákat a ponty hozzá tudja tapasztani. A tavakat a haltartáson túl télen jégvágásra is használták.
    A korábbi vízállásokról, tavakról a Vértesben, és főként annak környékén máig fennmaradt elnevezések arról tanúskodnak, hogy ezek egy része már a török kor előtt is létezett, legalábbis az 1700-as évek végén már többet is Öreg-tóként említenek a térképek. Ilyen Öreg-tavat találhatunk Bokodon, Oroszlányban, Csákberényben és Tatán.
    Az Által-éren működött – sok egyéb tó mellett – a Bokodi-halastó (ma Bokodi-hűtőtó), a Környei-tó, a Bánhidai-tó, a Császár-éren a Mezei-tó, a Gesztesi-patakon a Gesztes-tó és a három Majki-tó. A Pénzes-patak vizét Oroszlánynál Pénzes-tóként, felette Felső-Pinzesként, alatta Alsó-Pinzesként, Kecskédnél Kecskédi-tóként, Ispán-tóként és Szabó Pál-tóként fogták fel.
    A Császár-vízen az 1780-as évek végén létesített mesterséges tó a Göböly-völgyi-tó. Fő funkciója akkori kiterjedésében az alatta megépített vízimalom vízellátása volt. Ezt azonban az Esterházy család pár évtizednyi hasznosítás után megszüntette, és helyén építette meg a Geszner-házat, mely mellé romantikus kastélyparkrészletként egy kisebb mesterséges tavat alakítottak ki, ez a mai napig létező Geszner-tó. A korábban jóval nagyobb kiterjedésű Göböly-völgyi-tó kővel kifalazott partja ma is látható a Geszner-ház melletti parkban. A kisebb kiterjedésű Göböly-völgyi-tó ma horgászati célokat szolgál.
    Szárnál a mai Sósi-éren is láthatunk az első katonai felmérés térképén egy kis tavacskát a település és a Kálvária-domb között.

Szerző: Viszló Levente


Irodalom

- Halmi V. & Bauer E. (2013): Codex Pátka. Pátkai Református Egyházközség, Pátka.
- Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Levéltár (Q szekció) • Kincstári levéltárból (E) • MKA, Neo-regestrata acta (Q 311) • 13830
- Henszlmann I. (1875): Római gátak Fehérmegyében. Archaeologiai Értesítő 9(3): 72–78.
- Gyalog L. (szerk.) (2008): A Vértes hegység földtana. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest.
- Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története fő tekintettel az egyházi intézetekre vagyis nevezetes városok, helységek, s azokban létezett egyházi intézetek, püspökmegyék szerint rendezve. I.kötet második fele. A Pécsi, Győri Szombathelyi, Nyitrai, Beszterczebányai és Váczi Egyházmegyék. Pest 1870, 353-807.